A teremben hatalmas fénykép, önarckép és gyökerestől kihúzott almafákból felállított, impozáns, térben lebegő installáció fogad. A színes printen a művésznőt látjuk otthonában, kezében almával. A fényképet fa motívummal díszített kendő keretezi, a modern és a hagyományos dichotomiája. Az alma motívum végtelen asszociációkat indít el bennünk a bibliain és a mitológiain túlmenően is. A tudás fájának almája, vagy aranyalma, netán mérgezett? Kérdés, nekünk kínálja-e az almát, vagy most kapta? Talán elveszett kertjének utolsó termését mutatja fel?

Kertemlékezet a kiállítás címe, de most már nem csak emlékezet az a bizonyos kert. Itt lebeg előttünk megidézve, új formát öltve, akkor is, ha a talajból kiszakított fák gyökerei nem kapnak többé táplálékot, és termést sem hozhatnak. Gyökerei, most már számunkra megfejthetetlen, akár kínai írásjelek is lehetnek, más világba utaznak.

Mégsem függőkertet látunk. Felfele törekednek, könnyedén szállnak a térben, az emlékezet röpíti őket, madarakká válnak. Ezt finoman érzékeltetik a rájuk kötött tollak, amelyek megjelennek a képet keretező drapéria alján is. A facsemetéket színes szalagok díszítik, szinte meggyűrűzik, a földhöz közelieknél még fehérek, majd közelebb az éghez már színpompásak. Erőre kaptak a csemeték, mint begyújtott rakéták, a visszaszámlálás után felszikráznak, felrepülnek, megállíthatatlanul. Nincs pusztulás, és reménykedhetünk abban, Ikaruszként sem égnek el. Ezek a fák elbúcsúztak tőlünk.

A fényképen a művésznő is tollat tűzött a hajába, nem hagyja fáit elszállni, velük tart, csak kezével engedi el családi örökségét, szeretett kertjét. Útjuk kitörölhetetlenül eggyé válik. Az elvesztés traumája így szublimálódik, a gyökértelenség új dimenziókba kerül. A kiállításon saját kertemlékezetünk éled újjá. Kertünket elengedjük, és talán mégis megtarthatjuk.