Ez az újdonság pedig egy nagyon is megszokott technika eredménye: a Rimini Protokoll munkamódszere, a dokumentumszínház megvalósítása, beszélgetés azokkal, akik a téma legfőbb érintettjei. A verbatim színház sajátossága és egyben paradoxona, hogy nem színházias. Ennek következtében az előadás alatt elhangzó szövegek nem egy mű vagy egy improvizációs folyamat és a színészek, alkotók sajátjai, hanem azok elmondásai, akiket az előadás előtt meginterjúvoltak. Szülők, tanárok, gyerekek megszólalásai, nyelvük éppen ezért a hétköznapi köznyelv. Az alkotók a kész szövegeket nem stilizálják, nincsenek változtatások: a sorrendjüket, a hosszukat határozzák meg az előadás koncepciója mentén. A PanoDráma előadása ugyanakkor nem tisztán szövegközpontú, az előadók tehát mindvégig arra törekszenek, hogy el is játsszák az általuk mondottakat. Így minden megszólalás a maga valóságában és hitelességében tárul elénk: ahogyan a cigány anyuka, a rózsadombi szülő és pedagógus, a diákverő tanár, a tanárverő diák, a csak cigányokat fogadó iskola vezetője, a leszbikus tanárnő, a rémálmokkal küszködő diák is. A feszültség ugyanakkor mindvégi fennáll, ennek fenntartása tulajdonképpen kötelező elem is a dokumentum- és verbatim színházban: folyamatosan a valóság és fikcionalitás határán ingunk, ám a mérleg nyelve sosem leng ki tartósan az egyik irányba.

A címválasztás csupa kellemetlen emléket idéz meg: a t-k kövekként való zuhogásából eszünkbe jut a "tűr, tilt, támogat" hármas elve is, de a kultúra és a hármasság mentén szintén asszociálunk a "tanít, nevel, szórakoztat" közhelyre. Az már csak a hab a tortán, hogy az előadást népszerűsítő videóban az iskolával és oktatással kapcsolatos gondolatok egy hatalmas Lenin-szobor szájából hangzanak el.

A kórusformát felvevő alkotók emelvényről néznek a kettéosztott közönségre. Az előadás folyamatosan határokon mozog és határokat lép át: amit mond ugyanis, az színházivá lett szöveg, ahogyan mondja, az pedig olykor kiszólás hozzánk, befogadókhoz, akik egy-egy választással kicsit beavatkozunk a darab menetébe. A dokumentumszínház kelléktárát tovább erősítendő megszólalnak a téma szakértői is: a történész, a pszichológus és a fejvadász. Az első Bolgár Dániel, aki sokunk kedvencét, Foucault-t idézi a színpadra, eszmefuttatásában bizonyítva, hogy az iskola az elmegyógyintézethez, a börtönhöz és a kórházhoz hasonlítható. Itt ugyanis a társadalmi egyenlőtlenségeket felerősítve a cél: a gyerekből eltávolítani azt, ami nem a társadalom konszenzusain alapszik. Aztán a pszichológus beszél a kötődésről, ami a gyermek és a szülő között jön létre, majd a fejvadász szépen összegzi az élethosszig tartó tanulás fortélyait. Idegen, újabb színházon kívüli elemek ők a színházi közegben, jelenlétük mégis tökéletesen illeszkedik az előadás keretei közé. Ugyanúgy, ahogyan az egyik dramaturg és kreatív producer Lengyel Anna showgirl feltűnése is: dinamikus zenére beköszön, bemutatkozik, és szavazásra szólítja fel a közönséget.

Az előadás helyszínei és problémakörei folyamatos változásban vannak, cirkulálunk a visszatérések között a sok eredetihez. Kezdetben egy rózsadombi iskola pedagógusai és egyben a kerület lakói között vagyunk, akik szinte kivétel nélkül szülők is. Eszmefuttatásuk középpontjába az kerül, hogyan lehet elmagyarázni a gyereknek azt, hogy valaki cigány. Aztán megindul a kirekesztő diskurzusok hada: hiszen "a cigány is ugyanolyan ember, mint bárki más". A szülői prekoncepciók és társadalmi sztereotípiák lebontása lehetetlen ebben a közegben, így kerül a képbe a cigányság magyarázataként a cirkuszi karaván vagy éppen Dargay Attila Szaffija. Aztán jön a tudományos vita a szegregáció vagy integráció témakörében, amikor két-két főnek kétperces elevator pitcheket kell tartania. Aztán – mintegy pipálva a lista tételeit – a cigány szülő felháborodása, a diák rémálma, a diákverő tanárok magyarázkodása, a cigányiskolát vezető, majd a leszbikus tanárnő történetei, melyeket igyekszünk koherens egésszé illeszteni, ami sajnos csak több-kevesebb sikerrel kivitelezhető. Kétségkívül több helyen is magával ragad az előadás dinamizmusa, ugyanakkor egy-egy túlbeszélt helyzetben ez az intenzitás megtörik: bár érthető például a rózsadombi dialógusok helye a darabban, nagy részük könnyedén elhagyható lett volna, de ilyen még a rémálmaikat felsoroló diákok monológja is.

Urbanovits Krisztina, Feuer Yvette és Schermann Márta játéka több ponton is magasan kiemelkedik. Urbanovits igazgatónője, Feuer argumentációja, naiv pedagógusa vagy a diákverő társát beáruló tanára, Schermann cigány anyukája egytől egyig az előadás legerősebb karakterei. A színészi játék ezeken a pontokon ér leginkább össze az elmondottakkal. Az előadás zárlata iskolai körökből jól ismert szalagavató, ballagó, pedagógusnapi beszédek kánonja, melybe minden színész kis időeltolódással lép be. A helyenként pontosan kivehető beszédfoszlányok olyan tipikus elemei emlékeinknek s egyben olyan görbe tükrök is, melyek zavarba ejtő gondolatokat indítanak el.

Ha jól sejtem, az előadás tétje is pontosan ez. Olyan kritikai attitűd közvetítése, ami éppen az iskolák, a szülők és a nevelés-oktatás feladata lenne. Ezt pedig sok helyen és sokféleképpen lehet megtenni.

Videótervező: Korai Zsolt

Bemutató: 2012. április 19.
Trafó Kortárs Művészetek Háza


Fotók: Szelepcsényi Ferenc