Falus András immunológus kérdez, nem azokat a kérdéseket teszi fel, amiket előre elküldött, más dolgok érdeklik, és arról akar beszélni, ami őt igazán – hogy a könyvről lesz-e szó, vagy sem, majd kiderül, szavaiban látszólag elzárkózik, mozdulataival nem: ujjai, keze végig játszanak a könyv még kéziratos, összefűzött példányával.

S ha már mozdulatok, a beszélgetés egyik első befejezetlen bekezdése – majd a könyvben végig el lehet olvasni – is e köré rendeződik. Falus az úszás tipologizálására kérdez rá: "Ahogy úszol, az jellemző arra, aki vagy." Példa sajnos nem sok, szinte alig vagy éppen hogy – majd a könyvben, ugye –, ezek nélkül lebeg tovább az igaz megállapítás: a mozdulatok amennyire kevésbé befolyásolhatóak, mint a szavak, annyira többet el is árulnak a mozgolódóról, a személyről, a személyiségről. Például az úszás során… Kerouac ugyanezt a fahasogatásban vette észre (vö. Big Sur), ám ez nem hangzik el… viszont Yehuda Menuhin neve igen, aki nem azt figyelte, hogy melyik tanítványa hogyan játszik, hanem azt, hogy melyik hogyan veszi elő a hegedűt, s hogyan rakja el – nála ez volt a tehetség mértéke, a kód, ami alapján kiválasztotta a legjobbak között a legjobbakat.

S ha már tehetség, Csermely másik nagy témája, úgyannyira tudósilag, mint életileg, és személye kapcsán kihagyhatatlan, megkerülhetetlen, főleg a tehetségkutatás és -gondozás – azaz a Kutató Diákok Mozgalma. El is hangzik a kérdés: Mi a tehetség? Mi a tehetség definíciója? A válasz egy tudós óvatosságával messziről indul, és megpróbál kitérni. Csermely harminc-negyven éve tehetség-gént nevezett volna meg, ma inkább azt mondja, nem lehet a tehetséget sehogysem jól definiálni, nem lehet a tehetséget jól körülhatárolni – bonyolult feladat. Ahogy mondja, az elmúlt öt-hat évben sok szempont, sok megfoghatóságának tűnékenységében is megfoghatatlan faktor hozzátevődött a tehetség általa gondolt mibenlétéhez: az intelligencia, a kitartás, a kreativitás, a szocializáció, a siker mint önmegvalósítás és elégedettség. Egyik sem fedi a fogalmat, ha mégis valami, és ezek nagyon, önmagukban is – szentenciaszerűen – izgalmas gondolatok, akkor a tehetség olyasmi, mint ami ezek mögött a mondatok mögött sejthető: "Az eredetiség nem más, mint az eredethez való visszatérés." – vagy Poincaré után: "A kreativitás olyan dolgok összekapcsolása, amelyek nagyon távol állnak egymástól." – vagy: "Ahol a tér nagyon tág két gondolat struktúrája között, ott lehet eredetiséggel kitölteni az űrt."

Ám mindezt fel kell fedezni valakiben, észrevenni és gondozni… És itt kanyarodik a beszélgetés, vagy az én emlékeim a beszélgetésről az iskola és a tanár irányába, hiszen ahogy Csermely mondja, minden az iskolában dől el. Mik a jó tanár ismérvei? – kérdezi Falus, s kérdésében ott van a Christakis–Fowler kapcsolati hálója alapján meghatározott boldog ember jelensége is, ahogy a kiadó, Votisky Zsuzsa említi közben. Nos, Csermely szerint a jó tanár ismérvei a következők: boldog, van szakmai hitele (amiből következik az emberi hitele) és pozitív energiacentrum. Mondja, ez vitatható, kiegészíthető, erre Falus le is csap, vitatni ugyan nem akarja egyiket sem, de kiegészíteni annál inkább: 1. "Az a jó tanár, aki nagyon jól tud kérdezni."; 2. csillog a szeme; 3. "Az igazi tanár nem áll a középpontban. Nem ő a középpont, hanem az ügy."

Befejezetlen mondatokat vagy bekezdéseket, félig végigvitt gondolatnyi nekifutásokat említettem korábban, de nem úgy, hogy hiány jelent volna meg – éppen csak annyi, amennyi rábeszélt a könyvre –, hanem úgy, hogy ha meg is jelent valamiféle hiány, az csak a továbbgondolás előtt nyitott teret. Még akár úgy is, hogy önmagammal is vitába sodródhattam, vagy ahogy legjobban az egyik elhangzott és be is fejezett mondat jelentheti, ha paradox módon magamra vonatkoztatom: "Nem értek egyet veled, sem az általad interpretált önmagammal."