gyerek
2012. 04. 26.
Fogas kérdések nyara
Stian Hole: Garmann nyara
Ugyanolyan rossz, ha az embernek egy foga sem esett még ki, mint ha az összes. A hatéves Garmann iskolába készül, a tántik a halálba, centi szerint ugyanakkorák, csak épp mástól tartanak. Stian Hole Garmann nyara című könyve elnyerte a legrangosabb nemzetközi gyerekkönyv-díjakat: a norvég Brage-díjat (2006); a Bolognai Gyerekkönyvfesztivál fődíját, (2007); a német ifjúságikönyv-díjat (2010). A példátlan nemzetközi siker mára sorozattá növelte a Garmann-köteteket. Így Norvégiában már megjelent a Garmann titka és a Garmann utcája is, itthon a könyvfesztiválra jelentette meg az első részt a Scolar Kiadó.
Az illusztráció és a történet egyaránt borzongató. A főszereplő Garmann iskolakezdés előtti nyarát meséli el Hole, mely során három nagynéni jön látogatóba, és Garmannak nemcsak az iskolakezdés rettenetével kell szembesülnie, hanem a nénik által megjelenő időskor nehézségeivel is. A halálról és a félelemről szól a Garmann nyara, ahol ez a hatéves kisfiú végleg elveszít valamit, de cserébe kap is: a nénik által kínált derű és önirónia a felnőttvilág felé tett első lépések egyike lehet.
Hole Garmann szemszögéből mutatja be a halált, vagyis az érdekli, mit lát a gyerek, mit ért meg abból, hogy az idős embereknek protézise van, az állukon hosszú szőrszálak éktelenkednek, ráncosak. Mit kezd azzal, hogy ezek a fogak instabilak, hogy a világ sem fekete és fehér. Mert vannak olyan gyerekek, akik már "bicikliznek, egyensúlyoznak a kerítésen, le merik dugni fejüket a víz alá", és ők is most mennek elsőbe. Garmann ezzel szemben hiába húzogatja a fogait, és se biciklizni nem tud, se kerítésen egyensúlyozni.
Miközben a háttér ez az utolsó nyár, a tántik összekoccanó csészéinek hangja, mogyorótortája, Garmann kérdezősködni kezd, ki mitől fél. Hole nem beszél mellé, ahogy Garmann szülei sem, a könyv tehát nem didaktikus, egyszerűen őszinteségével mutat példát. Hiszen apa is fél, anya is, legyen szó egy előadásról vagy a fogorvosról.
Mindezt egy a tartalomhoz tökéletesen illő képi világgal illusztrálja a szerző. Élet és halál, derű és szomorúság állnak párba, ahogy a képeken is ellentétes, széttartó megoldásokkal dolgozik a szerző-illusztrátor. Azonban ez az ellentét a világ kétarcúságát mutatja: a gondosan kidolgozott részletek mellett elnagyoltakat, a fotók mellett kézzel rajzoltakat, a történetből származóak mellett idegen elemeket is találunk. Másik jellegzetessége, hogy a szöveg, mely nem túl hosszú, olykor a másik oldalon lévő egész oldalas kép egy kinagyított részletét megjelenítő képre kerül, például egy asztallapra, rajta a darazsakkal, a pohárban ázó torz fogsor vagy Garmann ceruzarajzai fölé.
Máskor a két oldalt betöltő képek különböző típusú részleteinek összeállításai gondolkodtatnak el. Egy röntgenkép, régi fotók, különböző arányú testrészek egymás mellé ragasztva. Ez a látásmód jelenik meg Garmann leírásaiban is, ahogy apró dolgokat kinagyít, azokra rácsodálkozik. Ezek az apróságok mintha megállítanák az időt, ahogy a képek is a szemet, mert Hole olyan gazdag képi világot teremt, hogy azt nem lehet gyorsan átlapozni. És a párhuzamosság harmadik tényezője természetesen a történet és az ehhez kapcsolódó gondolatiság: a halálról való beszélgetés a könyv elolvasása után remélhetőleg még csak kezdődik minden családban. A szöveg viszont kimért, többnyire egyszerű leírásokat, kijelentő mondatokat találunk, de jól is esik ez a szikárság a képek mellett.
Groteszknek mondhatnánk az egész könyvet, ahogy ráadásul még a teret is hajlamos elgörbíteni, megváltozott perspektívából mutat rá ugyanarra. Vagy éppen a perspektíva hiánya érhető tetten. De az biztos, hogy az egyes motívumok összekapcsolódnak, átalakulnak, így már-már élővé teszik a könyvet, ami az olvasás során épül, születik meg előttünk. Ez a teremtés erős iróniával és humorral párosul, akár a nénik, akár az apa mondatait olvassuk, amint a halálról beszélnek. Mert mégiscsak vicces egy gördeszkázó tánti képe, holott a járókeret kapcsán kerül szóba, az pedig szép, ahogy a közelgő halált Borghild néni úgy magyarázza: "Akkor szépen kifestem a számat, végighajtok az égbolton a Göncölszekéren, míg el nem érek egy nagy kapuhoz. Ott besétálok egy nagy kertbe, amely ugyanolyan csodás, mint a tiétek, csak egy kicsit nagyobb." A kontrasztok mögött egy mélyen emberi oldal mutatkozik meg, ahol valójában semmi szerepe nincs a kornak. "Izgulsz?" - kérdezi Garmann, a néni bólint. "Igen, tartok tőle, hogy el kell hagynom téged. De úgy gondolom, izgalmas lesz az a nagy kert." Ugyanaz a gyermeki, emberi kíváncsiság győz a végén, kortól függetlenül.
A könyv pedig ezzel zárul, anya elrakja a piros nyári ruhát, a nénik elhajóznak, apró ponttá sűrűsödve össze, Garmann pedig az ablak előtt áll, tizenhárom óra múlva kezdődik az iskola. És Garmann nagyon izgul.
Stian Hole: Garmann nyara
a szerző illusztrációival
Fordította: Vaskó Ildikó
Scolar Kiadó, 2012.
44 o., 2450 Ft
Hole Garmann szemszögéből mutatja be a halált, vagyis az érdekli, mit lát a gyerek, mit ért meg abból, hogy az idős embereknek protézise van, az állukon hosszú szőrszálak éktelenkednek, ráncosak. Mit kezd azzal, hogy ezek a fogak instabilak, hogy a világ sem fekete és fehér. Mert vannak olyan gyerekek, akik már "bicikliznek, egyensúlyoznak a kerítésen, le merik dugni fejüket a víz alá", és ők is most mennek elsőbe. Garmann ezzel szemben hiába húzogatja a fogait, és se biciklizni nem tud, se kerítésen egyensúlyozni.
Miközben a háttér ez az utolsó nyár, a tántik összekoccanó csészéinek hangja, mogyorótortája, Garmann kérdezősködni kezd, ki mitől fél. Hole nem beszél mellé, ahogy Garmann szülei sem, a könyv tehát nem didaktikus, egyszerűen őszinteségével mutat példát. Hiszen apa is fél, anya is, legyen szó egy előadásról vagy a fogorvosról.
Mindezt egy a tartalomhoz tökéletesen illő képi világgal illusztrálja a szerző. Élet és halál, derű és szomorúság állnak párba, ahogy a képeken is ellentétes, széttartó megoldásokkal dolgozik a szerző-illusztrátor. Azonban ez az ellentét a világ kétarcúságát mutatja: a gondosan kidolgozott részletek mellett elnagyoltakat, a fotók mellett kézzel rajzoltakat, a történetből származóak mellett idegen elemeket is találunk. Másik jellegzetessége, hogy a szöveg, mely nem túl hosszú, olykor a másik oldalon lévő egész oldalas kép egy kinagyított részletét megjelenítő képre kerül, például egy asztallapra, rajta a darazsakkal, a pohárban ázó torz fogsor vagy Garmann ceruzarajzai fölé.
Máskor a két oldalt betöltő képek különböző típusú részleteinek összeállításai gondolkodtatnak el. Egy röntgenkép, régi fotók, különböző arányú testrészek egymás mellé ragasztva. Ez a látásmód jelenik meg Garmann leírásaiban is, ahogy apró dolgokat kinagyít, azokra rácsodálkozik. Ezek az apróságok mintha megállítanák az időt, ahogy a képek is a szemet, mert Hole olyan gazdag képi világot teremt, hogy azt nem lehet gyorsan átlapozni. És a párhuzamosság harmadik tényezője természetesen a történet és az ehhez kapcsolódó gondolatiság: a halálról való beszélgetés a könyv elolvasása után remélhetőleg még csak kezdődik minden családban. A szöveg viszont kimért, többnyire egyszerű leírásokat, kijelentő mondatokat találunk, de jól is esik ez a szikárság a képek mellett.
Groteszknek mondhatnánk az egész könyvet, ahogy ráadásul még a teret is hajlamos elgörbíteni, megváltozott perspektívából mutat rá ugyanarra. Vagy éppen a perspektíva hiánya érhető tetten. De az biztos, hogy az egyes motívumok összekapcsolódnak, átalakulnak, így már-már élővé teszik a könyvet, ami az olvasás során épül, születik meg előttünk. Ez a teremtés erős iróniával és humorral párosul, akár a nénik, akár az apa mondatait olvassuk, amint a halálról beszélnek. Mert mégiscsak vicces egy gördeszkázó tánti képe, holott a járókeret kapcsán kerül szóba, az pedig szép, ahogy a közelgő halált Borghild néni úgy magyarázza: "Akkor szépen kifestem a számat, végighajtok az égbolton a Göncölszekéren, míg el nem érek egy nagy kapuhoz. Ott besétálok egy nagy kertbe, amely ugyanolyan csodás, mint a tiétek, csak egy kicsit nagyobb." A kontrasztok mögött egy mélyen emberi oldal mutatkozik meg, ahol valójában semmi szerepe nincs a kornak. "Izgulsz?" - kérdezi Garmann, a néni bólint. "Igen, tartok tőle, hogy el kell hagynom téged. De úgy gondolom, izgalmas lesz az a nagy kert." Ugyanaz a gyermeki, emberi kíváncsiság győz a végén, kortól függetlenül.
A könyv pedig ezzel zárul, anya elrakja a piros nyári ruhát, a nénik elhajóznak, apró ponttá sűrűsödve össze, Garmann pedig az ablak előtt áll, tizenhárom óra múlva kezdődik az iskola. És Garmann nagyon izgul.
Stian Hole: Garmann nyara
a szerző illusztrációival
Fordította: Vaskó Ildikó
Scolar Kiadó, 2012.
44 o., 2450 Ft
További írások a rovatból
Filmek és beszélgetések barátságról, környezettudatosságról, internetfüggőségről, identitáskeresésről és első szerelemről a Cinemirán
Más művészeti ágakról
Katarina Stanković Neptun vihara és Ida Marie Gedbjerg Az elveszett Mozi könyv című alkotása a 21. Verzió Filmfesztiválon