PRAE.HU: Nemrégiben egy német interjúban azt mondta, mindig a Dunáról, Közép-Európáról, Triesztről vagy a Habsburgokról kérdezik, s bár ezek megkerülhetetlen témák, mesélhetne először inkább arról, miért éppen a német nyelvet, a német nyelvű kultúrát választotta egyetemi tanulmánynak?

Valóban, így külön örülök az ilyen kérdéseknek, hiszen fontos dolgokról akarunk beszélni, s egy idő után, ha folyton ismételjük önmagunkat, már szinte automatikusan válaszolunk.

Azt, hogy a német nyelvet, kultúrát választottam, mint az életben a legtöbb döntést, szándékos döntések és véletlenek elegye befolyásolta. Triesztben születtem, ahol természetesen a különböző tradíciók adottak voltak; például míg édesanyám beszélte a németet, apám nem, nagyapám soha nem akart osztrák polgár lenni. De egyfajta viszonyulása mindenkinek volt a német nyelvhez, az osztrák kultúrához. Gimnazista koromban választani kellett, milyen idegen nyelvet szeretnék tanulni, s a szüleim úgy döntöttek, hogy ez a német nyelv. Egyszóval valahogy ez is Trieszthez kapcsolódik, ott valószínűbb volt mindez, mint mondjuk Milánóban vagy bármelyik másik városban.

A gimnáziumi némettanáromról egyébként a Dunában is írok. Bár voltak hibái, mint mindenkinek, teljesen szokatlan módszerekkel megnyitotta előttünk a német nyelv és kultúra világát. A Nibelung-éneket, vagy Luther VIII. Henrikhez írt levelét például már tizennégy évesen el kellett olvasnom. Megmaradt bennem, hogy ugyanekkor, vagyis tizennégy éves koromban a Faustról és a francia forradalomból kellett beszámolnom, s mivel úgy kezdtem: "Azt gondolom…" rögtön féleszakított, s egy rövid szidás után a többieknek magyarázta, hogy Magris az irodalom és a politika ellentétéről, arról, ami a német, az európai, s a világ tragédiájának forrása lesz, gondolkodni fog, s lesz olyan nagylelkű, hogy gondolkodásának eredményeit megosztja velünk. Mondanom sem kell, rögtön megértettük a gondolkodás szó igazi jelentését, s azt, hogy a gondolkodás szó nem a saját gondolatainkat jelenti. Nem fontos, én hogyan vélekedek Budapestről, a lényeg, hogy képes legyek az objektum, jelen esetben Budapest megértésére, befogadására. Majd olvastam a romantikusokat, s sok minden más is, a lényeg, hogy bizalmas kapcsolatban voltam a német nyelvű irodalommal, s érettségi után rájöttem, hogy bár már elég olvasott voltam, az osztrák kultúrát valahogy homály fedte, csak példaképp: volt söröm, de valahogy reflektálatlanul.

Nem vettem észre, mennyi komponensből tevődik össze szülővárosom, Trieszt, ez az osztrák múlttal rendelkező olasz város. S ekkor az az érzésem támadt, hogy többek között önmagam megértéséhez is szükségem van az osztrák kultúra megismerésére. Ezért nekiláttam az osztrák irodalomnak, s ezután jött az ötlet, hogy foglalkozzam ezzel az elsüllyedt császársággal, a világ szabálytalanságával, "a nihilizmus laboratóriumával", "a világvége egyik állomásával". Turinban pedig egy jól képzett germanista, Leonello Vincenti szárnyai alatt tengődtem az olasz és a német irodalom között, míg végül a német mellett döntöttem, mindenekelőtt, mivel a Habsburg mítoszról szerettem volna írni. Persze még én magam sem értettem, pontosan miről is akarok írni. Egyébként teljesen általános úgy a cikkeim, mint a nagyobb írásaim esetében, hogy a szöveg egyharmadánál rajzolódik ki számomra a téma egésze.

PRAE.HU: Mivel több műfajban szokott írni, megkérdezném, mi a tapasztalata, a téma meghatározza a műfajt, vagy Ön dönt arról, mit milyen műfajban ír?

Úgy hiszem, minden téma magában rejti a műfaját is, tehát egyértelműen nem én döntöm el, mikor, milyen műfajban írok. Tudja, olyan ez, mint a zene, megvan a saját ritmusa, lüktetése. Rendkívül érdekes, s nem tudom, miért van ez így, de a színházi formával különösen összekapcsolódik például az erőszak; a nagyon negatív, a brutális, a kemény, a szinte elviselhetetlenül fájdalmas kifejezése. Mintha a test közvetlen jelenléte, a hang, összekötné a színházi formát az erőszakkal.
 

PRAE.HU: Ha már említette a zenét, s a hangokat, kifejtené kicsit bővebben, miért tartja ezeket ilyen fontosnak?

Egyfelől, mert azt gondolom, a hangok a szellem, az értelem fizikai dimenziói. Ezenkívül személyes vonatkozása is van, mégpedig, hogy gyerekkoromban még nem volt televíziónk, s rengeteg hangjátékot hallgattam. Lenyűgöző volt, ahogy egyetlenegy hang formálni tudja a karaktert. Vagy ahogy a tájaknak hangjuk lesz! Barna Imrével egyébként van egy közös, színházi rendező barátunk, aki nagy mestere ezeknek a hangjátékoknak.

Claudio Magris

Claudio Magris, Hevesi Judit, Barna Imre

Claudio Magris, Hevesi Judit, Barna Imre

Claudio Magris

Hevesi Judit

Claudio Magris

Claudio Magris

PRAE.HU: A határoknak, a vizeknek kiemelt szerep jut műveiben, mégis mintha a tér általánosságban is rendkívül fontos lenne. A Kisvilágokban például szinte minden szereplőnek megvan a saját tere, ami köré sokszor a története is szerveződik. Miért ilyen fontosak ezek a motívumok?

Jogos a kérdés, bár például a Dunában többeknek nincs semmiféle tere. S egyébként is sokszor éppen a talajvesztettségnek jut a leghangsúlyosabb szerep. Az élet archeológiája érdekel, azok a tájak, épületek, amik erről is mondanak valamit.

PRAE.HU: Milyen írók voltak a legnagyobb hatással Önre? Magyarok közül kit olvasott?
 

Nehéz kérdés, hiszen elég sokan vannak, de azt hiszem a válasz valahol Dosztojevszkij és Kafka között lehet. De hogy néhány nevet megemlítsek: Kepler, Flaubert, Konrad, Baudelaire és a többi…

A magyar irodalomból először természetesen a klasszikusokat, Ady Endrét, József Attilát, vagy Jókai Mórt olvastam, majd a színekkel teli magyar irodalommal is találkoztam Körmendi és Krúdy által. De szeretem Márait, Konrádot, Kaffka Margitot is.

Az interjú német nyelven készült.
Fotó: Árvai András