Mára elavult nézetnek számít a magyar irodalom népi és urbánus oldalra való felosztása, mint azt számos arra hivatott irodalmár állítja, és én hajlamos vagyok hinni nekik, bár egyes írók, költők művein tetten érhetőek a népi/népies irányultság nyomai. Annak idején Grecsó Krisztián versein vettem észre ilyeneket, és arra gondoltam, végre leszálltunk a Csodaszarvasról, és nem látjuk minden zizegő bokorban Attila szellemét. Nem tetszettek igazán azok a költemények, de éreztem a szándékot, hogy egy kis egészséges modern-másságot próbál írójuk csöpögtetni a nem létező népi oldal boroskancsójába. Grecsó később rájött, hogy prózaíróként jobb és sikeresebb, én pedig megkönnyebbülve igazat adtam neki. Hartay lírájában is érezni vélem a fent említett szándékot, megspékelve azzal, hogy neki jobb pillanataiban sikerül az, ami kollegájának nem, vagy csak részben sikerült.

Költőnk ösztönös és laza tájlírája a példa erre, amely igen ritka a kortárs irodalomban. Ilyen mindjárt a másodikként szemünk elé kerülő Élmény című vers : „A toronyház, kileng / A legfelső emeleti / Lakás erkélyéről / Távoli folyók / Fénylő páncélját látni”. Egy szikár kijelentés tágul ki itt impozáns természeti képpé, afféle látnoki természetességgel. Nekem innen kezdődik a kötet, az első opuszt (Hang) inkább a seregélyekre bíznám.

Hartay hasonló verseiben alig van mozgás. Ha cinikus akarnék lenni, azt írnám: Hartay így reflektál azon irodalomelméleti blöffre, miszerint a szerző halott. Mintha egy álmos operatőr pásztázná folyamatosan a környéket, minden apró mozzanatra reagálva. „A lemenő nap / Begyulladt sebeit / Égaljának csapódó / Hullámok borogatják”. Vagy: „ Orvhalász zörög / A szemközti nádasban”. Viszonylag egyszerű, mondhatnám ősi motívumrendszerrel dolgozik: a folyó egyenlő élet, hasonló. Bár a túlzott egyszerűség is felvet bizonyos esztétikai, poétikai problémákat, igazi kétélű fegyver.,,A nap izzó tűi tizenkét öltéssel / Varrják össze a felhőszakadást”. Szerencsére hiányzik a fejfájdítóan bonyolult utalásháló (nem szőtte meg a nagy, barna pók), amelyet olyan látványosan használnak fiatal kortárs szerzők, mankónak például. A folyó (Körös) végig jelen van a kötetben, de nem duzzad megváltó metaforává, és ez így van rendjén.

Jó döntés a szerző vagy szerkesztő (?) részéről, hogy az ilyen és hasonló versek szerepelnek az Éji magtár elején: régi recept, hogy erős dolgokkal kezdjen (bele) az ember. A megfontolt szerkesztettség további jeleit azonban nem sikerül észrevennem a köteten. Nincsenek például ciklusok, amelyek számomra egy jól átgondolt stratégia alapkövei: a versekben ritmusosan követhető témaváltozások is erősítik ezt (például iskolás évek, halál, költészet stb.). Illetve egy jó szerkesztő, nem engedte volna a Nagy László-san középre rendezett tördelést, egyrészt mert borzalmas, másrészt, mert mára provinciális „embléma” lett belőle.

Balázs Géza előszavát pedig egyszerűen vissza kellett volna dobni: mintha zötykölődő vonaton írta volna nehéz sorait, és nem látszik más belőle, mint az, hogy az ismert nyelvésznek semmi, de semmi mondanivalója nincs Hartay Csaba költészetéről. Kár.

Hartay viszonylag sok hibával dolgozik. Nyilván ez alkat kérdése, én mégis valami alkotói türelmetlenséget érzek az olyan verssorokban, mint: „Az idő klaviatúráján / Beragadt a space-gomb” (Mánia), vagy: „Kezemben / A távolság távirányítója / Lejjebb veszem a szelet / Leoltom a napot / A holdon élesítve / Csillagos eget kapcsolok / Alvásra kattintok / S letöltök egy álmot” (Program - ez a vers a Prae irodalmi folyóirat GameZone számában is olvasható, 19. o. - a szerk.). Mintha sok esetben megelégedne egy ötlettel, és nem akarná igazán gondolattá, verssé formálni. A költészet értelme című versben pedig érzem az iróniát, a groteszk vonásokat, de sajnos túlzásba vitte, hiányzik a gondolati transzfotmátor: „Lusta vödrök dárdák és hagyjatok békén / Kövér úszósapkák lábbelik és nekem is / Végzetes lövés a napsütésnél is szebb / De akármit felel kiborul a teniszlabdás / Kosár és cseresznye- vagy meggylé a lovon.”

Hartay Csaba kötete szimpatikus kötet. Költészetének tétje azonban: meri-e vállalni a munkát, a rizikót, hogy többet mondjon, állítson, mint amennyit jelen pillanatban tud.

De most üljünk be egy kényelmes karosszékbe, nyissunk ki egy palack bort, és szurkoljunk neki.

(Hartay Csaba: Éji magtár. Pauz-Westermann, 2006.)