PRAE.HU: Legújabb meséd sok tekintetben hasonló a korábbi történeteidhez. Ugyanúgy kezdődik, olyan az atmoszférája, sok ismerős motívumot is találunk benne (tej, lebegő emberek, szél), mégis komplikáltabb, összetettebb. Hogyan, mikor született meg Kapitány és Narancshal meséje?

Máté Angi: Azért nehéz összeraknom pontosan a hogyan-t, mert már három éves, és így arra a területre jutott, ahol rágondolnom jó, de darabjaira szednem nem . Csupán arra emlékszem, hogy a most első fejezetet adó történet előjött 2009- ben, és valamiért nem engedte magát a Volt egyszer egy… kötetbe, úgy éreztem, hogy annak a tengerészkapitánynak, aki a város hídjára költözik, annak ott, abban a városban még valami dolga lehet. Letettem a történetet, hagytam, közben két hónapra Kolozsvárról Budapestre jöttem, s az ittlét, a város elindította a kapitány bolyongását is. A keresést- ami az, hogy menni kell – és a valamiféle megtalálást, majd a belátó elengedést.



PRAE.HU: A korábbi kötetekhez képest a legszembetűnőbb változtatás a szerkezetben rejlik, a Kapitány és Narancshalban ugyanis öt rövid mese ágyazódik be egy kerettörténetbe, amely a főhős átalakulásáról, átváltozásáról szól. Tudatos tervezés áll emögött?

MA: Nem, nem tudatos, legalábbis nem úgy, hogy méricskélve, tologatva. Amikor már tudtam, hogy keresés- történet az, ami bennem forog, mellérendeződött négy, már meglévő mese. Úgy éreztem, közük van egymáshoz, valami olyat mutathatnak nekem és a jámbor, tébláboló kapitánynak, amitől ő haladhat. A tejeskocsis, a székes, szeles és rákos mese segítők, nem nagy tanulságokkal, hanem szelíd dünnyögéssel. A parancsolgatástól az elengedésig van út, de úgy érzem, a parancsolás csak amolyan kapitányi titulussal járó mozdulat volt, igazi nagy átalakulás nincs, nem is cselekvő hős a kapitány, inkább szemlélődve kereső, és még azt sem merem mondani, hogy ez a szemlélődés hozzásegíti valami felismeréshez, csak a történet vége mutathat valami természetes bölcsességet vagy belátást, amikor elengedi, útjára engedi a barátját, akiért végigkereste a világot.

PRAE.HU: A kis mesebetéteket egy-egy szereplő (szél, szék, rák) adja elő a kapitánynak, saját múltjuk egyik meghatározó történését felelevenítendő. Mintha a mesélés lenne az egyetlen módja a hiteles megszólalásnak, az emlékezésnek. Mit gondolsz erről?

MA: Én ezt nem tudom. A történeteket lehet önmagukért hallgatni, mondani, lehet beléjük kapaszkodni, ha keressük, meg lehet találni bennük a számunkra tartott lényegeset. Ha valamit mond, mutat magából az, akivel találkozunk, megosztódik – mint a népmesei kenyérkaréj, hangya, szegényharmadikfiú – valami, és az jó, hát ilyen találkozások a kapitányéi is.



PRAE.HU: A Mamóból már ismerős lehet a fotózás, fénykép motívuma is, ami itt szintén felbukkan, s nekem László Noémi Mi miből? című versének utolsó sorait juttatta eszembe: Fényből fénykép, földi más/ levegőből szuszogás/út a csillagokba. Rímelhetnek a mesére ezek a sorok?

MA: Igen, furcsa, látod, nekem fel sem tűnt, úgy látszik, nagyanyám rögeszméje – ahogyan évente fényképészt hívott a halottaknapi sír mellett állásunkat megörökíteni, hogy az időt így mindig papíron nézhesse a vitrin két üvege közt— már az enyém is: a régen befogott időt veszi elő a kapitány, amikor Narancshal fényképét felragasztja a Holdra, hogy az hordozza magán, így keresve barátját. Talán valóban Nono verssoraihoz hasonlót mutat.

PRAE.HU: Ebben a mesédben is átlelkesíted a a természeti jelenségeket és a tárgyakat, úgy látod, láttatod őket, mint a gyerekek. Honnan jönnek a meséid? Van-e közük a saját gyerekkorodhoz?

MA: A Mamó után voltak olyan magyarázatok, amik a látást és nyelv általi láttatást a különös, zárt, jel- és jelzésnélküli gyermekkoromnak tulajdonították, feltételezve, hogy mivel magam kellett a világ dolgai közt eligazodnom, szülői magyarázatok és karolások nélkül, tán ez a látásmód maradt meg, ez a világbehordás aztán kiterítés. Ezt én nem tudom megítélni, ahogyan azt sem, hogy honnan jönnek a mesék.



PRAE.HU: A kapitány mesebeli társa a befőttesüvegbe zárt Narancshal. Van, amikor értik egymás beszédét, de nem mindig. Miért?

MA: A megértés, értés egyenetlen folyamat, néha közelítés van benne, máskor meg felvonja az ember a vállát és széttárja a karját tehetetlenül.Ha mindent értenének, értenénk egymásból, egymás beszédéből, az nem lenne jó, néha jól meg kell kínlódni, átállva a másik feje és nyelve szerinti világra. És hagyni a titkokat titkoknak maradni.

PRAE.HU: A történetedben hagyományos irodalmi toposzok (tenger, kapitány, csillagok stb.) keverednek modern motívumokkal (állatkert, rollerezés, metró). Ezek szerint a "régi" mesék itt vannak körülöttünk, csak észre kell venni őket?

MA: Bennem ezek egyek, egy világok.

PRAE.HU: A kötetet Rofusz Kinga illusztrálta. Szulyovszky Sarolta és Keszeg Ágnes után ő a harmadik, aki képeket készít a meséidhez. Mit gondolsz Kinga illusztrációiról?

MA: Kinga vonalait, színeit képzeltem a történethez, őt kerestem meg, mikor az írás végére értem. Az ő képei számomra versek, sűrűek és mégis lebegésben.



PRAE.HU: Volt kedvenc képed a könyvből?

MA: Talán az utolsó, ahogyan elindul a locsolókocsi tetején a kapitány, a platánok közt, de mindegyik kép önmagában, mese nélkül is álló, szépre teremtett világ.

PRAE.HU: Mit olvashatunk tőled legközelebb?

MA: Múlt nyáron lett egy hosszabb történet, két tündérrigólányról, akik emlékfoltozók, Kinga rajzolja őket, épp.