Hagyomány szerint, szombat délután került megrendezésre az esemény, két felvonásban mutatkoztak be a szerzők, az első részt Gács Anna, a második etapot Forgách András moderálta.

Rögtön az elején egy kis pontosítás szükségeltetik, ugyanis míg a magyar elnevezésben az elsőkönyvesek kifejezés szerepel, addig mind az angol mind a francia változatban a regény szót lehet olvasni, tehát ez a rendezvény az első regényüket megjelentető szerzőkről szól,  ennek a későbbiekben jelentősége  lesz.  Az egyszerűség kedvéért azonban a továbbiakban is a bevett magyar szófordulatot használom majd. 

Mi jellemző tehát egy elsőkötetes szerzőre 2012-ben? 

Elsősorban sokoldalúsága,  a prózaíráson túl rendszerint még sok minden mással is foglalkozik. Doktori disszertációját  írja épp (Naima Chahboun, Svédország), vagy már be is fejezte (Clara Royer, Franciaország), építészként dolgozik és zenél  (Petr Čichoň, Csehország), színész (André Gago, Portugália), gyermekével otthon maradó anya (Hanne Højgaard Viemose, Dánia)   színházi dramaturg (Goran Ferčec, Horvátország) de még az is megeshet, hogy internetes pókerbajnok (Bogdan Coşa, Románia).

Egy elsőkötetes valójában nem elsőkötetes, verseskötete (Petr Čichoň) , novelláskötete (Vesna Lemaić, Szlovénia) interjúkötete (Pelin Özer, Törökország),  vagy  hajózási szakkönyve jelent már meg (Toine Heimans, Hollandia).  Ugyanakkor  akár hét évet is kénytelen várni arra, hogy megjelenjen első regénye (Sandrine Fabbri, Svájc), de legalább addig újra és újra átírja azt, mígnem végül úgy érzi, tulajdonképpen köszönettel tartozik azoknak, akik korábban visszautasították (Clara Royer).  Van, hogy képes már meglévő irodalmi kapcsolatait mozgósítani ( Petr Čichoň) esetleg  a szerencse gyermeke, mert egy nap egyszer csak egy kiadó első embere keresi telefonon, és a még el nem készült regényét megveszi (Goran Ferčec),  vagy egyszerűen egy tehetségkutató pályázaton nyeri el a fődíjat, egészen pontosan azt, hogy regénye megjelenhet (Bogdan Coşa). Kiadójával egyébként szoros kapcsolataban van, várja a tanácsokat, a segítséget (Toine Heimans), vagy éppenséggel igyekszik azt éreztetni, megy ez neki magától is (Zuska Kepplová, Szlovákia). Ügynöke ellenben nincsen.  

Egy elsőkötetes nem kíván örökre elsőkötetes maradni, dolgozik második regényén, amiről úgy érzi, hogy sokkal könnyebben tudja már írni, mint az elsőt (Kjersti Annesdatter Skomsvold, Norvégia), de ennek ellenére  még mindig van benne félelem attól, hogy mégsem fejezi majd be (Pelin Özer).

Egy elsőkötetes már nem ír kézzel, legfeljebb vázlatot (Clara Boyer), vagy apróbb feljegyzéseit (Pelin Özer), viszont távolsági buszon vagy vonaton is használja laptopját (Petr Čichoň), és az is előfordul, hogy épp az  internetkapcsolat hiánya miatt kezd unalmában regényírásba (Bogdan Coşa). Rendszerint nappal ír (Goran Ferčec, valamint Gerőcs Péter), de néha nehéz magát rávenni, hogy munkába kezdjen (Satu Taskinen, Finnország), aztán meg 43 órán keresztül csak ír és ír és ír (Filip Springer, Lengyelország), és fontosnak tartja azt is, hogy milyen érzés befejezni egy regényt, s egy kicsit ezáltal meg is halni ( Christos Toulouras, Ciprus). 

Egy elsőkötetes leginkább újságírói tevékenységből él (Vesna Lemaić, Toine Heijmans), de akad aki ösztöndíjban részesült, mialatt regényét írta (Filip Spinger, illetve  Anna-Elisabeth Mayer, Ausztria).

Egy elsőkötetes nem szereti a posztmodernt és a posztmodernizmust (Clara Royer), és tisztában van azzal, hogy az is egyfajta politikai állásfoglalás, ha Garibaldit nem hősként, hanem izzadó magánemberként ábrázolja egy történelmi regényben (Alessandro Mari, Olaszország). A történet a lényeg számára, és ha éppenséggel a magyar irodalom ismerője is, azt is nyíltan vállalja, hogy Esterházy művei nem az ő ízlésének megfelelőek (Clara Royer).

Egy elsőkönyves szereti a tabukat kikezdeni, ha nem így lenne, nem is kezdene írásba, de személyes dolgairól, arról ami nagyon is megérinti, mégsem ír szívesen (Toine Heijmans). 

Egy elsőkötetes nem foglalkozik a kritikusok véleményével, még akkor sem ha a Le Monde-ban ír valaki a regényéről , hisz az nem a szélesebb közönségnek, csak a szükebb irodalmi-irodalmár közegnek szól (Clara Royer), tulajdonképpen  nem is tartja komoly műfajnak a kritikát (Goran Ferčec).

Egy elsőkötetesnek színházi darab is készül a regényéből (Kjersti Annesdatter Skomsvold ), vitatkozik a fordítójával (Sandrine Fabbri), de alapvetően örül(ne) a sikernek, amit műve idegen nyelvre átültetése jelent, főleg, ha magyarra fordítanák le az amúgy is magyar címet viselő (Csillag) és magyar vonatkozásokkal tűzdelt könyvét (Clara Royer).

Egy elsőkötetes érdekes, színes, könnyen megkedvelhető személyiség, aki kíváncsivá teszi a hallgatóságot írása, írásai iránt is. Egy baj van csak az elsőkötetessel, hogy túl rövid  időre szól a vele való találkozás, ahogy vége a fesztiválnak, kikerül a reflkektorfényből, az érdeklődőnek pedig ezek után nehéz nyomon követni pályafutását, s azt is, ha ugyan nem pont a könyvfesztiválra, de későbbiekben megjelent-e végül is a teljes regény magyarul.