James Brown Joseph és Susie Brown (született Susie Behlings) egyetlen gyermekeként látott napvilágot a South Carolinai Barnwell kisvárosában a gazdasági válság idején. A család rendkívüli szegénységben élt, a gyermek szülei pedig négyéves korában elváltak: anyja egy másik férfihoz költözött. Hatéves koráig apjával és apja számtalan barátnőjével élt, majd nagynénjével, aki nyilvánosházat üzemeltetett. Hetedik osztályban bukott ki az iskolából.

Gyermekkorában gyapotot szedett, cipőt pucolt, üzleteket takarított és autót mosott, hogy pénzt keressen. Tehetségversenyeken énekelt és táncolt a Gordon tábor második világháborús katonáinak, és közben az apjától kapott harmonikán játszani, Tampa Red-től - aki a nagynénje házába járt egy lányhoz - gitározni, másoktól pedig dobolni tanult.

Hol a szalonokban kamatoztatta ügyességét, hol pedig kisebb bűntényeket követett el. 16 éves korában 8 év börtönbüntetésre itélték autólopásért és fegyveres rablásért, amit a fiatalkorúak börtönében kellett letöltenie, Toccoa-ban. A börtönben Music Box (zenegép) volt a beceneve és gospel quartet-et alapított: saját készitésű hangszereken játszottak: fésű-harmonikán, konzervdobozokon, seprűnyélen és dézsán.

Az egyik ilyen előadás alkalmával Bobby Byrd a börtönrácsokon kívülről figyelt fel James Brown énekesi és előadói tehetségére. James Brown három év börtön után szabadult a Byrd család segitségével: azzal a feltétellel, hogy munkát keres, és sosem jön vissza a Richmond megyei Augustába.

James Brown a soult mozgósítóerőnek, politikai agitációs eszköznek tartotta. Emblematikus számában, a Soul Powerben (A lélek hatalma, a soul ereje) a feketék hatalmát hirdeti. A soul meghatározásával sokan kisérleteztek és gyakran misztifikálták is: „zene, amely a lélekből jön”, és „zene, amely az elnyomottak fájdalmát az extázisban közvetiti”.

2006 december 23-án Brown rossz egészségügyi állapotban jelent meg atlantai fogászánál, ráadásul több órás késéssel. Fogorvosa azt javasolta neki, hogy vizsgáltassa ki magát. Az Emory Crawford Long Hospitalban, 2006 december 24-én megfigyelésre veszik fel. Bár le kell mondania a Waterbury-i, a Connecticut-i és Englewood-i show-kat, biztos benne, hogy időben kiengedik a kórházból, hogy előadjon szilveszterkor a Count Basie Színházban, New Yersey-ben, és a B.B. King Blues Club-ban New Yorkban. Azonban december 25-én meghal tüdőgyulladásban.

Ahogy az A38 hajóhoz közeledem, kissé elbizonytalanodom, mert baljós kihaltság fogad. Kissé megszeppenve lépek be: talán rossz napon, rossz időpontban érkeztem – de nem. Bemegyek, és fél órával a meghirdetett kezdés után kb. 7 néző társaságában azon tanakodom, vajon jó helyen járok-e?

A „tribute to” tipusú zenékkel az a bajom, hogy a zenészek – bármilyen tökéletesen is, de – saját kreativitásukat az adott előadó teljesítményére korlátozzák. Aztán meg a magyar szereposztás miatt sakkozom a gondolattal, hogy esetleg egy filigrán szőke énekel majd James Brown helyett...

Szóval kétségek közt hányódva látom, hogy egy órás késés után a nézőtér felét kitöltő lézengők előtti szinpadon egy menedzser-öltönyös-nyakkendős fickó letesz valamit a dobszerelés melletti székre, aztán kimegy. Végre bejön az egész csapat – miközben James Brown zenéje szól a felvételről –, és amolyan menedzser-öltönyös-nyakkendős hanyagsággal beleklimpíroznak. Baljóslatú felállást látok a szinpadon: három gitár, orgona és dob – valamint nyakkendős, hófehér arcokat!

Azonban rövid idő után akkomodálhatóak a megváltozott körülmények: hangosabbá vált a zene és eltűnt a fúvós-szekció. Ha becsukom a szemem, a menedzser-öltönyös-nyakkendős zenészek is eltűnnek és a megszokott sötét arcokat látom csili-csálé öltözetben. Mert a zene tovább él és lüktet bennem, behúnyt szemmel is. És akárhányszor ellenőrzöm aggódó arccal, az énekes sem változik: újabb és újabb hangzás-szerepbe bújva, ám mindig pontosan érzi azt a különös lüktetést, ami a soult teszi. A zenészek vokálja pontos, meggyőző, minden a helyén van: nyitott szemmel menedzser-öltönyös-nyakkendős, lélekben azonban fekete-lázadó Soul Power-el indítanak.

És ami szól, az vérbeli tánczene. A Soul Power táncba lendíti a lábakat: a szinpad előtti „táncterem” megtelik ritmikusan vonagló testekkel. Ha valaki még kételkedne a menedzser-öltönyös-nyakkendős zene autenticitásában – a táncoló emberek látványa őt is meggyőzi.

Ebben a zenében van valami végtelenül egyszerű és egyben végtelenül bonyolult: egyetlen hangnem, egyetlen recitativó prozódiájára épít minden zenei történést – zene egyetlen hang körül. Ahogy a gitárosokat nézem, félek, hogy a gitár nyaka elkopik ott, azon a tájon, ahol a zenei események kulminálnak. Ám az ujjak pontosan akkor mozdulnak, amikor kell, és ez – minthogy alapvetően más zenei kultúrában nőttek fel –, rendkivül nehéz: követni azt a parányi eltérést a szabályostól, ami a zenei kifejezést adja. És ezek a nyakkendősök érzik, ahogy a táncolók is tudják, hogy érzik, azért ropják úgy a táncot.

A második ráadás után indultam haza és azon tanakodtam, hogy miért játszanak olyan ritkán dögös (fekete) zenét a fehérek. A skót Average White Band "Play that funky, white boy" című dögös slágere jut most csak az eszembe: szóval kell ez a zene, akár öltönyben-nyakkendőben is, de akkor honnan jön beléjük ez a soul power szufla?