irodalom
Európa matiné – Claudio Magris, Kjell Askildsen és Jože Hradil közreműködésével, moderátor Barna Imre, az Európa Kiadó igazgatója. Millenáris Osztovits terem 2012. április 20. délelőtt.
A párbeszéd valahogy így történt közöttük:
– Ön a mai norvég irodalom egyik legismertebb alakja. Szeret beszélni?
– Nem.
– Koncentrált életmű az Öné, egyetért?
– Nem gondolom, hogy a világban túl sok könyv lenne, csak az én könyveim lehetnének kevesebben, hiszen vannak közöttük kevéssé sikerültek is.
– Szerintem Ön csak a legjobb könyveit írta meg, a kevéssé jókat nem.
– Ez kérdés? Nem értem. Soha nem írtam regényeket, kiadói koncepció volt, hogy regénynek nevezzék, mert az jobban mutat, mint a novellagyűjtemény.
– "Némiképpen erőltetett a kapcsolatunk, mert egyszer megmentette az életemet", így egy idézet. Csupa izgalmas hiány a 21 titokzatos novella. Miért nem szereti, ha minimalistának nevezik?
– Szerintem az építészetből és a képzőművészetből kölcsönözték ezeket a fogalmakat, és nincs köze az irodalomhoz. A filológusok találták ki, beskatulyáztak minimalistának, mert nagyon rövid novellákat írok, de én ezt nem szeretem.
– Van olyan, hogy északi irodalom?
– Nincs. – Szünet, szünet, szünet. – Azt hiszem, hogy nincs skandináv specialitás, ha összevetjük az európai országok irodalmával.
– Közelebb érzi-e magához a svéd, dán klasszikus irodalmi hagyományt, mint német, francia, latin-amerikai kedvenceit?
– Jobban kötődöm az európai irodalomhoz, mint a skandinávhoz e tekintetben. Hemingway prózáját viszont nagyon szeretem, nagy hatással volt rám..jpg)
Megköszönés, elköszönés, és színpadra lép Jože Hradil. Először arról kérdezik, miért nem Hradil József? Most jelent meg a regénye, Arc nélküli képek címmel szlovénül. Műfordítással foglalkozott, vagy ötven címmel dolgozott az Ómagyar Mária-siralomtól Dragomán György könyvéig. Nehezen ment Hradilnak a magyar nyelv: apja magyar, anyja szlovén volt, és amikor Magyarországon látogatták meg a rokonságot, Ica néni folyton kérdezgette, hogy lehet az, hogy nem tudsz az apád nyelvén? Jaj, de jópofa !, ezt mondogatta mindig. Hradil egyszer csak megállt előtte, és egy jó hosszú mondatot szeretett volna mondani, ami így sikerült: jaj, de jó az Icának a pofája!, meg is tanult rögtön egy szót: nyakleves.
Kis kiadót vezetett, elkezdtek Adyt, József Attilát kiadni, húsz év alatt harminchat könyvük jelent meg. Lator, Szappanos segítettek Hradilnak a fordításban, többek között abban, hogy a nyakleves nem gasztronómiai kifejezés.
Felolvas egy részletet új kötetéből, magyar nyelven, egy iskolás fiú pár gondolatát. "Jurijt már csak az érdekelte, mi az a politika? (…) Amikor káromkodott, kizárólag Királyra, a pékre gondolt". Végül az apjáról mesél, aki Debrecenben árvaházban nőtt föl, nézte a végtelen síkságot, és ábrándozott a tengerről. Azután egészen Fiuméig ment, ott fölszállt egy hajóra, New Yorkba akart menni, de leugrott, és Muraszombatban kötött ki. Mura, az egy álomvilág.
A tengerrel el is jutunk Claudio Magrishoz. Amíg fölmegy a színpadra, megjelenik a képernyőn a La Trieste de Magris, hozzá pörgős olasz dal. Egy fekete-fehér fotó a szerzőről, áll a tengerparton zsebre tett kézzel, hajók vízrebocsátását szolgáló faszerkezetnek támaszkodva. És persze az első Trieszt, az alapvető hely, ahol született, élt, az a világ volt, amit örökölt, határvidék, áldás, és gyakran átok is. Torinóban töltötte a tanulóéveit, mely pont akkor telt meg bevándorlókkal, amikor Trieszt kezdett kiürülni. Nagy írók kiállításait is megrendezték Barcelonában. Fantasztikus utazás volt számára ez a kiállítás, akkor, ott, a város részei irodalommá váltak. Tréfás dolgok is voltak, hideg északi szél, bora, tornatermi gyűrűk, tizenegy nyelven fejhallgatók, nem csupa közhellyel. Érdekes világ volt ez a kiállíts, ajándék Magrisnak, hogy elmondhatta, ez az ő Potyemkin-faluja, az ő valóságát takarja.
Hogy ikerkapcsolatban lenne a városával, Trieszttel? Mások is kötődtek a városhoz, de Scipio Slataper találta ki Triesztet irodalmi háttérül Az én karsztom című művével 1911-ben. Az olaszokat másnak érezte magánál, azért harcolt, hogy Trieszt különleges olasz legyen a szlávságával együtt. Bizonytalanságot érzett afölött, hogy kik is vagyunk valójában, szellemlénynek érezzük magunkat, csak az irodalomban tudjuk megtalálni a valódi énünket. Megjelent a piros hajnal, ami a naplemente pirosa is volt, hiszen akkor kezdett a város haldokolni, amikor létrejött az irodalma.
A maiak számára például a régi Trieszt nem mond semmit. Magris korán kezdett olvasni, Tolsztojt tizenkét évesen, de Svevotól például egyetlen könyvet sem. A hazai dologgal szembeni idegenkedés volt ez, biztosan tele vannak álhazafisággal és provincialitással azok a szövegek. Torinóba ment tanulni tizennyolc évesen, és ott kezdett olvasni hazaiakat, hogy újraélje az otthoni világot. Vannak országok, ahol a közös múlt közös szubsztrátumot hoz létre, például a német nyelv, zsidó kultúra. Ha viszont tőle kérdeznék, mi az olaszság, nem tudna mit válaszolni erre.
Barna Imre a szerző Duna című könyvéből olvas fel, mely részlet Magris szerint metafora: egyesül benne a dunai szenvedély és az adriai tenger szenvedélye. Láthatóan a tenger mellett, az istriai félszigeten készült a fénykép is, mely most díszletül szolgál a háta mögött. A közéleti szereplésről úgy véli, mindig el kell mondania: ha valaki ír, nincs feltétlenül joga szólni a valóságnak arról az oldaláról, mint iskolák, kórházak, stb. problémás, kérdéses ügyei. Időnként azonban az irodalom köteles közbelépni, hiszen a közvetlen politikai tevékenység nem, az írás sokkal inkább alkalmas eszköze a tiltakozásnak. Ezeket a szövegeket, ha más írná, jobban örülne, mert úgy érezné, hogy felmentik őt ez alól a kötelezettség alól. A fikció Magris sajátja, de a fikció szerinte nem azt jelenti, hogy a valóságtól függetlenül találjuk ki a dolgokat. Az élet eredetibb, mint amit az ember el tud képzelni.
Hogy tud-e dolgozni a városok közötti útjain, dolgozik-e most valamin, azt válaszolja, hogy igen, de a szöveg igazi hangját, zenéjét még nem találta meg. Ha beszélne most erről, olyasmit vetítene előre, amiről még nem tudja, hogy mit fog jelenteni. Végül ismét a filmbejátszás, fekete-fehér animáció Triesztről pár másodpercben. Katonai nyelvvel bocsát útnak: Az urak szabadon eltávozhatnak.
Fotó: Bach Máté
Szerzők
-- Vécsei Rita Andrea --
További írások a rovatból
