PRAE.HU: Mikor merült fel a francia irodalomtörténet ötlete? Miért volt rá szükség?

Néhány kollégámmal az ELTE Francia Tanszékén már elég régóta gondolkodtunk azon, hogy kellene írni egy új francia irodalomtörténetet. Talán nem úgy fogalmaznék, hogy „szükség volt rá”, ez túl erős kifejezés, inkább azt mondanám, eljött az ideje annak, hogy megjelenjen magyar nyelven egy új francia irodalomtörténet. Ez azért vált időszerűvé, mert bármiyen kiváló erényei vannak is Dobossy László francia irodalomtörténetének, mégiscsak 1963-ban jelent meg, azóta pedig rengeteg minden megváltozott, úgy magában a francia irodalomban, mint abban a magyar társadalmi-kulturális közegben, amelyben az új francia irodalomtörténet készült.

Tehát a gondolat már elég régen érlelődött, végezetül 2006 szeptemberében láttunk munkához, amikor megalakítottuk – azokkal a kollégákkal, akik a kötet szerzői – a CODHIL (Constructions discursives en histoire littéraire) nevet viselő munkacsoportunkat, és elkezdtünk dolgozni a könyvön.

PRAE.HU: Hogy lehetséges, hogy Dobossy műve óta nem készült ilyen mű magyar nyelven?

Erre nem tudok válaszolni. Nem tudom mások helyett megmondani, miért nem írtak meg valamit. Az biztos, hogy egy ilyen munka nagyon sok időt, energiát, komoly együttműködést és kitartást igényel. A héttagú CODHIL munkacsoport végülis öt évet dolgozott a könyvön.

PRAE.HU: Volt-e valamiféle előkép, amely mintául szolgált?

Természetesen mielőtt az íráshoz hozzákezdtünk volna, hónapokon keresztül csak a könyv felépítéséről, terjedelméről, a korpusz kiválasztásáról, valamint a módszer megválasztásáról gondolkodtunk. Nagyon sok – Franciaországban mostanában megjelent – kiváló irodalomtörténetet kézbe vettünk, átforgattunk, a legfontosabbak ezek közül szerepelnek a kötetünk végi francia nyelvű ajánló bibliográfiában.

Azt is fontos megemlítenünk, hogy az irodalomtörténet-írás hosszú évtizedeken át „divatja múlt” területnek számított az irodalomtudományon belül. Önálló diszciplínává a 19. században vált, egzakt módszertanát pedig a 20. század elején legteljesebben Gustave Lanson dolgozta ki azzal a célkitűzéssel, hogy a történeti módszert tegye uralkodóvá az irodalom tanulmányozásában, s hogy szoros kapcsolatot teremtsen irodalomtörténet és társadalomtörténet között.

Ha az ötvenes években még tovább él is a lansoni módszer, a rákövetkező évtized menthetetlenül elsöpri azt, s Roland Barthes 1960-ban megjelent híres tanulmánya, a Történelem vagy irodalom valóban mérföldkövet jelent az irodalomtudományban, s hosszú évtizedekre a kritika, az irodalomelmélet hegemóniáját teremti meg, háttérbe szorítva az irodalomtörténetet, mely majd csak a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején kezd újra magára találni, hogy azután a 21. század első éveire ismét visszanyerje jelentőségét. Egyik eminens védelmezője, Antoine Compagnon pontosan azt veti az irodalomelmélet és -kritika szemére, hogy figyelmen kívül hagyják a múlttal való kapcsolatot, holott a történetiség a tudományos megközelítés alapja.

Az irodalomtörténethez való visszatérés, illetve egy új irodalomtörténet megírása tehát minket, szerzőket azzal a feladattal is szembesített, hogy magának az irodalomtörténet-írásnak újabb perspektíváiról, módszertanáról gondolkodjunk, és eredményeinket beépítsük a kötetünkbe. Ennek érdekében több nemzetközi konferenciát is szervezett a CODHIL csoport Párizsban a Sorbonne Nouvelle-Paris 3 egyetem irodalmáraival közösen, s végül ez az egyetem volt az, amely komoly anyagi támogatást nyújtott a könyv megjelenéséhez.

PRAE.HU: A fentieket tekintetbe véve a jelen kötet hogyan helyezi el magát az irodalomtörténet/irodalomelmélet kijelölte térben? Hiszen a barthes-i elmélet is felfogható úgy, mint ami a kulturális kódok korszakszempontú olvashatóságára hívja fel a figyelmet.Azaz mennyiben célja a kötetnek – ha célja – az irodalom elméletének és az irodalom történetének párhuzamos vizsgálata?

Amikor írtuk A francia irodalom történetét, akkor nemcsak az egyes irodalomtörténeti korszakokban megjelenő irodalmi tényeket, illetve irodalmi mezőket mutattuk be, hanem mindig az adott korszak irodalomszemléletét, irodalomfelfogását, ha úgy tetszik „irodalomelméletét” is, bár ez a múltra visszavetítve egy bizonyos időhatáron túl anakronisztikus fogalom. A lényeg azonban az, hogy az irodalmat mi egy tágabb szocio-kulturális, interaktív kontextusban vizsgáltuk, ami szükségképpen eredményezi, hogy ne lehet figyelmen kívül hagyni az irodalom „önmagáról való gondolkodását”, azaz elméletét sem.

PRAE.HU: Mik voltak a szerkesztés főbb irányvonalai? A kronológián és – evidens módon – a francia nyelven túl mi adott módszertani keretet a munkának?

Először is fontos volt megállapodnunk a terjedelemben: hogy ne legyen túlságosan hosszú különféle technikai meggondolások miatt, hogy mindenképpen egy kötetben tartható legyen az anyag, de mégse legyen annyira rövid, hogy csupán felszínes benyomást adjon az oly hatalmas tárgykörről. Mivel a teljes francia irodalomtörténetről van szó, a kezdetetektől napjainkig, az is kézenfekvőnek tűnt, hogy a szerzők mindegyike a saját szakterületét dolgozza fel, így lett a középkori és reneszánsz irodalom „gazdája” Palágyi Tivadar, a 17. századé Kalmár Anikó, a 18. századé Cseppentő István, a 19. századé én magam, a 20. század, illetve napjaink irodalmáé pedig Horváth Krisztina és Tóth Réka. Minden korszak elé Dévényi Levente írt igen részletes társadalomtörténeti bevezetőt, mely nézetünk szerint elengedhetetlen az irodalmi jelenségek megértéséhez.

PRAE.HU: A kötet egyik újdonsága talán, hogy hangsúlyt helyez a frankofón, Franciaországon kívüli irodalomra is. Hogy látja ennek a szerepét és megítélését a mai francia irodalomtörténet-írásban?

Hadd erősítsem meg: nem csupán talán, hanem a kötet valóságos nóvuma, hogy a franciaországi francia irodalom mellett a frankofón irodalmak bemutatására is vállalkozik. Ha ma belépünk egy francia könyvesboltba, akkor külön polcokon találjuk a francia irodalmat, a svájci, belga, kanadai irodalmat, és „frankofón irodalom” címszó alatt az antillai, a fekete-afrikai és maghrebi irodalmakat. A mi kötetünk ezeket a frankofón irodalmakat tekinti át, mintegy kiegészítendő a franciaországi francia irodalom történetét. Ezeknek az irodalmaknak a jelenléte, ismerete és elismerése a mai francia kultúrában rendkívül fontos, tehát magától értetődő, hogy egy új francia irodalomtörténetben ezeknek az irodalmaknak feltétlenül helyet kell kapniuk.