Joachim Trier 2006-os rendezői bemutatkozása több volt, mint ígéretes: Szerzők című első filmje – amely két pályakezdő író barátságáról, az alkotás kínjairól mesélt – lírai stílusával, bonyolult narratív technikájával és kitűnő alakítást nyújtó főszereplőivel hívta fel magára a figyelmet. A második egész estés munka, az Oslo, augusztus szintén önmagukat kereső (vagy éppen elvesztő) fiatalokat mutat be - de a rendező érdeklődése ezúttal sokkal koncentráltabb: a minimalista elbeszélés mindvégig a főszereplő, harmincas évei elején járó Anders köré szerveződik. A film a fiatalember és mikrokörnyezete lélektani vizsgálatára helyezi a hangsúlyt, elénk tárja Anders életének utolsó (vigyázat, spoilerveszély a cikk végéig!), öngyilkosságba torkolló, Oslóban eltöltött napját. A város főleg a film keretét adó, inzertszerű emlékképekben jelenik meg, amelyek szerepe az atmoszférateremtésen túl az, hogy az emberi élet egészére mint emlékek sorozatára, mint gondolatban folyamatosan írt történetre irányítsák a figyelmet.

A film forgatókönyve Pierre Drieu La Rochelle francia író 1931-es Le Feu Follet (Lidércfény) című regényének felhasználásával készült, ami már Louis Malle-t is megihlette. Malle 1963-ban készített, hasonló című filmje nyilván hatott Trierre, bár a norvég rendező egy interjúban kifejtette, szándéka szerint nem a film remake-jét készítette el, hanem az eredeti irodalmi mű adaptációját. A történetet kortárs környezetbe helyezte, főszereplője alkoholizmus helyett a ma aktuálisabbnak ható drogproblémával küzd, de megtartotta az irodalmi és filmes előképek fő vonalait.

Joachim Triert úgyanúgy nem az addikció problémái izgatják elsősorban, ahogy Louis Malle-t sem: inkább azt a ritka mentalitást, lelki alkatot veszi szemügyre, amely Anderst az öngyilkosságig juttatja. A film azzal sokkol, hogy a jó családi háttérrel és értelmiségi barátokkal bíró, intelligens, érzékeny fiatalember végzetes tettét indokolatlannak és motiválatlannak érezzük. Egy öngyilkosság is lehet "érthető", ha elkövetője súlyos depresszióban szenved, ha végletes elkeseredésében beszűkül a tudata, ha a kényszerítő erejű külső körülményeken képtelen úrrá lenni és így tovább. Anders esetében azonban az a meglepő, hogy ilyesmiről nincs szó, ezért kénytelenek vagyunk a kliséken túlmutató lélektani magyarázatot keresni viselkedésére, döntésére. Különös, hogy a kedvességével és őszinteségével a néző számára hamar rokonszenvessé váló fiatalember élete utolsó napján is szinte mindvégig nyugodt és nyitott, gyakran mosolyog vagy éppen mosolyt erőltet magára, mintha azt üzenné: én már döntöttem, nem csinálom tovább, de nektek azért minden jót! Nem tűnik depressziósnak és igazán elkeseredettnek sem, inkább rezignáltnak. A film nem mutatja be egyértelműen, hogy Anders mit gondol önmagáról, az élet lehetőségeivel kapcsolatos mély, átgondolt elégedetlenség, bizonytalan körvonalú többet akarás az, amivel viselkedése leginkább magyarázható. Dermesztő a fiú önismerete, racionalitása, amellyel felméri, hogy nem elégíti ki mindaz, amivel ismerősei, családtagjai beérik: a gyereknevelés, a munka, a párkapcsolatok szürke hétköznapisága - a maguk gondjaival és kisebb-nagyobb örömeivel. Mintha azt is érezné, elégedetlensége nem orvosolható, de nem is orvoslandó defektus, inkább valami véletlen szerencsétlenség, amit legfeljebb a halál gyógyít. Trier az öngyilkossággal kapcsolatos társadalmi tabukat feszegeti, amikor hősét nem betegként vagy deviánsként mutatja be (Anders éppen túl van egy sikeres elvonókúrán), hanem olyan szabad, gondolkodó lényként, aki felmérte, nem találja élete értelmét, és már nem is fogja megtalálni.

Az Oslo, augusztus a hiteles, jól megírt dialógusok és a gyakran premier plánban mutatott arcok, a lélek rezdüléseit kifejező tekintetek filmje. A Szerzőkben és itt is főszerepet alakító, rendkívül természetesen játszó Anders Danielsen Lie-t szinte megszakítás nélkül követi a kamera. Hősünk arcát, félmosolyait újabb és újabb párbeszédek közben figyelhetjük - barátokkal, ismerősökkel beszél, állásinterjún vesz rész -, és bár ezek a találkozások akár el is téríthetnék a már minden bizonnyal meghozott döntésétől, csak még inkább megerősítik végzetes szándékát. Nagyjából a film közepéig, utolsó harmadáig az tartja fenn a feszültséget, hogy titkon reméljük, Anders a körülmények szerencsés alakulása folytán valahogy mégsem követ el öngyilkosságot, később pedig - miután megveszi a túladagoláshoz szükséges heroint - már inkább az elkerülhetetlen veszteség, a tehetetlenség és a magyarázatok keresése feszíti a nézőt. A megindító, csúcsponti zárójelenetben - az utolsó belövés előtt - végül egyedül marad a fiatalember, és egy melankolikus barokk dallamot zongorázik sután-gyönyörűen az üres szülői házban. Ekkor a filmben először és utoljára a kamerába néz, bevonja a nézőt saját terébe, mondhatni, a halálról való személyes döntésébe. Ez a művészfilmekben nem szokatlan hatáselem, az elidegenítő kitekintés jól működik, a néző némileg kényelmetlenül érezheti magát, és talán késztetést érez valamiféle önreflexióra is.

Ha Anders nem tudta megindokolni, mi célból éljen, vajon mi meg tudjuk-e indokolni saját életünket a saját magunk számára? Egyáltalán szükségünk van-e célokra és indokokra? A világ olyan-e, amilyen, vagy olyan, amilyennek látni tudjuk? Joachim Trier csendes, filozofikus, ugyanakkor szinte dokumentumfilmszerűen életszagú drámájának kérdései egy ideig velünk maradnak, ahogy Anders élettől búcsúzó mosolya is.


Oslo, augusztus (Oslo, 31. August)
Színes, feliratos, norvég filmdráma, 95 perc, 2011
Rendező: Joachim Trier
Forgatókönyvíró: Joachim Trier, Eskil Vogt
Szereplő(k): Anders Danielsen Lie (Anders) Hans Olav Brenner (Thomas) Ingrid Olava (Rebecca) Anders Borchgrevink (Oystein) Andreas Braaten (Karsten) Malin Crepin (Malin)

Bemutató dátuma: 2012. április 26.
Forgalmazó: Cirko Film