Mélyi József moderátor bemutatja a díszvendéget, Claudio Magrist, aki ex irodalomprofesszor, kultúrtörténész, fordító, germanista, az olasz szenátus tagja volt, könyvei jelennek meg, a Corriere della Seranak írt, Erasmus díjas, Békedíjas, csak pár mozzanat a felsorolhatóak közül. Elsősorban Közép-Európával foglalkoznak, hogy az egyáltalán létezik-e. Magris szerint ez a fogalom olyan, mint egy rágógumi a 19. század közepéről, amikor jelentett közös kulturális dimenziót, de használták, mint a tiltakozás metaforáját is. Hinternacionális, a tagadásnak valami furcsa formája németül: valami ellen vagyok, például a szovjet uralom ellen. Egyidejűleg a védekezés, védelem metaforáját is jelenti. Ausztriában önigazolásként használták ezt a szót, szolgált a kultúra megjelölésére, mely kritikát jelent a nagy rendszerekre, amikoris a világot próbáljuk ketrecbe zárni. Fontos dolgok is kötődnek a fogalomhoz, a berlini fal leomlása előtt humanista értékek kapcsolódtak hozzá. Ma, miután ezek a közös dolgok azáltal, hogy a mainstream nyomása alatt eltűnnek, nem játszik a Közép-Európaiság olyan szerepet.

Esterházy Péter szerint Magris nem ártatlan, ha rágóguminak nevezi ezt a fogalmat. A tetőpont a '80-as évek közepe volt, Európa jelenléte az emancipációs mozgalomban: politikai színezetű kiáltás, miszerint a nagyhatalmak között is van valami érdekes, és azok mi vagyunk, Közép-európaiak. A sokszínű, egymásra figyelő hagyomány megismerése után most az van, hogy nem nagyon férünk hozzá saját hagyományainkhoz, nem a Közép-Európa kifejezést használjuk, hanem ismét Kelet-Európát, másodosztályú Európát. Kétfajta látásmódja ennek Magrisé és Danilo Kišé, ők ketten határozzák meg ezt a diskurzust. Esterházy Magrisról: úgy ír, hogy tükör lesz, melyben nem magunkat látjuk, hanem a lehetőségeinket, ráadásul ezt realitásként éljük meg. Olasz vagy, ez egy kicsit azt jelenti, hogy isten gyermeke vagy.

Magris szerint, ha folyamatosan Közép-Európáról beszélünk, akkor tudni kell, hogy ennek van közös vonása, jó vagy rossz értelme, de minden a hangsúlyon dől el. Felidéz egy mondatot, egy dolog, hogy nápolyiak vagyunk, a másik, hogy a nápolyi embert eljátsszuk. A valóságról kellene beszélnünk, vagy vagyunk valamik, és van azzal kapcsolatban érzésünk, de ha elkezdünk erről vitatkozni, akkor az a veszély fenyeget, hogy csak eljátsszuk a nápolyit. A nosztalgikus aspektus a hazugság szinonimája. Joseph Roth azt mondta, hogy mert én egy fiatal ember vagyok, jogom van ahhoz, hogy gyászoljam Ferenc Józsefet: a hűség a fellázadással vált lehetségessé. Csak tények vannak, a múlt nem létezik, de vannak emberek, értékek, a szeretet és a gyűlölet tárgyai. Shakespeare költő, nem pedig költő volt. A nosztalgia meghamisítja az érzéseinket.

Esterházy vegyes igeidőkről olvasott Magrisnál, hogy ugyan az igék a jelent vagy a múltat fejezik ki, de kellene olyan igeidő, ami mindent összefog. Magris szerint mintha a világ bukásának a meteorológiai előjelzése jelenne meg, miként ez Musilnál, Krausnál is megjelent. Utóbbi a tagadásban csodálatos dolgokat csinál, a groteszk és a deformitás által láttatja, hogy a torzulás, az igazságkeresés útján járni veszélyes. A valósághoz való közelség kérdésére figyelni kell: ma olyan, mintha szakadék lenne a nagyok és a kisemberek történelme között. Ha a történelmet konkrét emberből kiindulva írjuk le, a káoszt írjuk. Az irracionalitásoknak ne hódoljunk be, amikor az egyes emberek nehézségeit próbáljuk bemutatni. Esterházy szerint ez ugyanaz, mintha magunk elé mormongnánk: amikor magamról beszélek, azt nem biztos, hogy megértik, nincs egy közös nyelv, ezért minden regényben fel kell építeni a hidat az én és a mi között.

Magris a politikát az emberek fontos ügyének tekinti, mely nemcsak az írót érinti – az írónak nincs több joga másoknál, hogy ne érdeklődjön, de kötelessége sincs, hogy érdeklődjön a politika iránt. Esterházy szerint ha valaki Kelet-Európában él diktatúrában, a dolgokról nem lehet beszélni, csak az irodalom írhat, emlékeztethet. A legkozmopolitább vidéki ember Magris, ezzel Esterházy is egyetért: trieszti vagy, és világpolgár. A provincialitás viszont a félelemből táplálkozik, a félelemből, hogy nem ismerjük ki magunkat a világban. Olyan kultúrában élünk, ahol nincsenek határok.

Esterházy: a Duna-könyvemből olvasok, ez Magris könyvének a kishúga lehet, elcipeltem magammal, ezért halálos lenne számomra, ha nem olvashatnék föl belőle egy részletet. "Mágris Klaudia érdekes színfoltja volt a korabeli magyar világnak, a XVIII-XIX. század fordulójának neves és hírhedt aufklärista emancipája, George Sand levelezőpartnere, a szemtanúk szerint gyönyörű, bociszemű asszony, ki azonban állandóan vészt hozott saját csinoska fejére, irodalmi ambíciói is voltak, a Habsburgokról írott könyve azonban csak II. József tetszését nyerte el. (II. József pedig alig volt Habsburg…) A pletyka szerint Mágris, még gyerekként, a nagy tekintélyű császárnőbe, majd később ugyanilyen fejetlenül Kossuthba zúgott bele. Kiköpött közép-európai fenomén, pedig az akkor még nem is volt (mert nem volt szükség rája). Erre az ellentmondásra érzett rá a kor, a győzelem százada nem tűri a vereség mégoly szenvedélyes asszonyát, a szép Mágris Klaudiának menekülnie kellett, mégpedig lóhalálában és férfiruhában, mely utóbbihoz – különösen a finom, könnyű olasz zakókhoz – sajátos vággyal vonzódott. Triesztben telepedett el, s lett a város afféle Grande Dame-ja. Italo Svevo róla mintázta A vénülés éveit. És Flaubert-től tudjuk, aki könyvön kívül bámulatosan nagy fecsegő volt, egy pletykafészek, tőle tudjuk, hogy bizony Turgenyev se ment a szomszédba, ha erről az eklektikus sorsú, nagy tehetségű, remek csípőjű, kivételes trieszti asszonyról volt szó. Állítólag a Dunáról tervezett könyvet írni, ennek írásos nyomát seholse találni, hacsak nem – főhajtás! Főhajtás! – itt"! /Hahn-Hahn grófnő pillantása/

Esterházy: – Hogy érzi magát, mint trieszti hölgy?

Magris: – Ó, nagyszerűen.

A pódiumbeszélgetés után került sor a Budapest Nagydíj átadására, laudációt mondott Grecsó Krisztián, Claudio Magris köszöntése címmel. Valahogy így – pár kiragadott mondat: Claudio Magris magyar irodalom akar lenni. Mi csak magunkat olvasunk, mi fölfalunk mindent, aztán megemésztjük. Isten hozott minálunk. Az okos próza eleve gyanús. Magris nem akar elhallgatni semmit. Vasfüggönyön innen a mi hangján csak mennydörögni szoktak. (Magris) Kíméletlen, pontos mondatokkal dolgozik. A Duna elvileg a mi varázsigénk. A Tisza a mi folyónk Magris úr, mert az majdnem csak minálunk folyik. Konrád olvasata egy centit sem mozdult, mi mentünk arrébb. Ez a könyv Magris szíve. Foglalj helyet, kezdd el a mesét szépen, mi hallgatunk. Szívből köszöntöm Önt egy másik Duna partján.

A díjat Csomós Miklós főpolgármester-helyettes adta át Barna Imre, Zentai Péter László jelenlétében. Claudio Magris köszönetet, hálát mondott, meg van hatva, boldog, örül, hogy a Vaktában című könyvét is említették, mely utolsó kikötője irodalmi utazásainak. Konrád Györgynek sokat köszönhet, aki nagyvonalúan méltatta műveit. Nem saját magunk írjuk a műveinket, hanem más embertársainkkal együtt, akik nélkül nem tudnánk létezni. Az ember porból lesz és porrá lesz, de közben megihat egy jó pohár bort. Ez egy olyan nap, ami megérdemel egy pohárral.

Fotó: Bach Máté