A rockzene egyik tragédiája, hogy az állítólag lázadó, non-konformista zenei stílus ugyanolyan tempóban termelte ki berozsdálló, klisébe merevedő fordulatait, mint amilyen fénysebességgel szert tett népszerűségére. Nincs ez másképp a post-rockkal sem: a 2000-es évek "újhullámos" zenekarai közül már többen rendkívül populáris, közérthető formában, megszilárdult dalszerkezetekben fogalmaznak, miközben sutba dobják a rockzene bejáratott, fülbemászó énektémákra épülő verze-refrén struktúráját. A slágeres énekdallamokat instrumentális hangtájakra cserélik, miközben melankóliával, katarzissal sáfárkodnak, amit már igyekeznek a dalszerkezetekbe belesűríteni.

A stílus több zenekara a kiszámítható építkezésű verze-refrén összetétel helyett egy-egy alapdallamra, motívumra húzza fel számait, amit lépésről lépésre, hol komótosan, hol gyorsan bont ki, a kvázi aranymetszésnél található csúcspontig fokozva a dalt, mikor is a lehető legintenzívebben, gyorsabban, vagy akár epikusabban vezetik elő az instant ható melódiákat.

Az ismétlődő, elégikus-meditatív témák többnyire elsöprő hangorkánban törnek ki, és libabőrként szántanak végig a hallgató karján, hogy a kitartott csúcspont aztán stimuláljon, felszabadítson, kiszakítson, elrepítsen... Egészen addig, amíg nem lesz belőle rutin és megszokás – mert akkor szétfoszlik a varázs.

Képzelt Város - Hercules

A Képzelt Város debütlemeze már csak ezért is tökéletes volt a maga nemében. A Mit nekem úgy tudta kijátszani az ismerős hangfordulatokat, hogy közben friss vért pumpált a műfajba. Egyrészt megőrizte a zenekar eredeti kiindulópontját, az alternatív/indie dallamvilágot, másrészt a cselló intenzív jelenlétével ellenállhatatlanul búskomor, lélekemelő melankóliával színezte ki a post-rock műfaját.

Ráadásul a Képzelt Várostól nem áll távol a popularitás, így az énekdallamokat sem veti meg: Oláh Gergely dalnok-billentyűs a magyar alternatív zene ismerős dallamíveivel és "bölcsészes" dalszövegeivel bővíti a zenekar profilját, amelyet a szokásosnál nagyobb teret kapó zongoratémák tesznek teljessé.
 

Az első lemezt övező kritikai és közönségsiker ellenére, a Képzelt Város nem írta meg a Mit nekem második részét. Inkább igyekeztek háttérbe szorítani, minimálisra venni a direkt műfaji paneleket, többé-kevésbé hátrahagyni az ismerős dalszerkezeteket, és megszilárdítani sajátos műfajhibridjük egyediségét.

A végeredmény így elsőre kevésbé fogós, viszont nagyobb terepet kaptak a hangulatjátékok, és a finomkodó, elmélkedős hangvétel, aminek előnye, hogy nemcsak a katarzis és a melankólia szerepel a hangtáj-palettán.

A zenekar is mintha jobban összecsiszolódott volna, legalábbis nagyobb, kimunkáltabb az összjáték a hangszeresek között, a basszusgitár is beszállt a játszmába, a lemez teljes hosszában kellemesen duruzsol úgy középtájon. A gitárjáték tartózkodóbb, katarziscsalogatás helyett még többet foglalkozik hangulatfestéssel, a dinamikus-intenzív gitárepika mellett rövidebb szólókkal, változatosabb akkordokkal és leheletfinom harmóniákkal.

Erre mondják, hogy érettebb lemez, annak minden előnyével és hátrányával együtt. De a műfaj ettől még alapvetően nem változott, a Képzelt Város ugyanúgy a post-rock és az alternatív zene határmezsgyéjén kutakodik.

A légies, könnyed, felemelő atmoszféra dominál, a révedező-nosztalgikus beütésű Rollei és a címadó, lebegő Hélium is ezt példázza: utóbbi a maga háttérben kísértő gitárszólamával, tördelt ritmikájával, majd vérbeli post-rockos orgazmus-csúcspontjával igazi telitalálat.

A tradicionálisabb vonalat a Hús erősíti, de ezt is marcona basszustémákkal és súlyos, már-már metál zenébe áthajló gitártaktusokkal dobják fel, amely igazán jól áll az alapvetően lágy melódiákban utazó zenekarnak.

Az Útmutató újszülötteknek szintén a fokozásra játszik rá, fájdalmasan szép, csellóvezérelt darab, míg a záró Végtelen féltér amolyan stílusesszencia intim zongoratémákkal, lépegetős, pofás basszusfutamokkal, pulzáló csellósirámokkal és íves gitárszólóval.
 

A hagyományosabb, ám szellősebbé tett témáktól két véglet felé is elmozdul a lemez: a nehezebben emészthető vonalat az instrumentális El péndulo képviseli. Éles hangulat- és tempóváltások tűzdelik a dalt, így csak sok hallgatás után fejti fel "rejtett" szépségeit a darab, koncerten viszont meglepően jól működik.

A Hold a lámpám az El péndulo szöges ellentéte, akár rádiósláger is lehetne az MR2-n. Ebben a dalban a Lovasi-féle népies énekstíl bukkan fel, de nem zavaróan, amúgy is jót tesz a lemeznek ez a direktebb, instant ható darab, ahogy a Tejbe fúlva akusztikus gitárral felvezetett, hangeffektekkel alásegített, merengős mélabúja is.

A hangzás továbbra is tökély, kristálytisztán csengenek a dallamok, csak talán a dalszövegek viselnének még el némi rágyúrást, kevesebb absztrakciót és több fogódzót.

Képzelt Város - Végtelen féltér

A Hélium a zenekar karrierjében egy óvatos, de biztos lépésnek tűnik, amellyel újfent leszögezik egyediségüket. Finom újítások (pl. korábban nem hallotta hangszerek, vagy vastagabb kórusok), apró lépések a bekeményített riffelés irányába, klisékerülés, elmélkedősebb, légiesebb hangvétel mélyíti el a Képzelt Város egyéni hangütését, ami által a gazdagon rétegzett atmoszférával bíró Hélium bőven kiemelkedik a post-rock és indie mezőnyből.

A vízválasztó úgyis a harmadik nagylemez lesz – az addig hátralévő pár évet pedig simán átlebegjük a Héliummal.

 

(A Hélium ingyenes letölhető innen, a Mit nekemmel és a Csend utca EP-vel egyetemben.)

Fotó: Danyi Balázs