Zárt és nyitott, fehér és fekete, kitárulkozó és befelé forduló, érzelmes és racionális. Ezek a nagyon egyszerű oppozíciók tették összetetté az előadást. A színpadi tér egyszerre volt le- és beszűkített azzal a két paravánnal, amelyek diagonálisan tartottak egymás és a színpad közepe felé, ám a köztük nyíló (vagy megmaradó?) folyosó kitüntetett tere lett a különböző akcióknak. A paravánokon megjelenő vetítések illetve árnyképek szintén nagyon fontos részei voltak az előadásnak. A hatalmas felületek egyfelől nagyon finoman tudtak megmutatni apró rezdüléseket, ahogy az egymástól elváló képmezőkben különböző test- és mozgásrészletek emelődtek ki. Másfelől óriásira nagyították egy-egy részletét a látványnak - például a kézfejek táncát.

A produkció puritánságának fontos eleme volt a fekete és a fehér használata. A táncos-koreográfus először fekete, zárt felsőben és nadrágban jelent meg, majd a végére kivilágosodott és kinőiesedett; tiszta fehér, ujjatlan felsőben és szoknyában táncolva. A látványvilág egyetlen, s ettől különösen hangsúlyos színes, sőt szivárványszínű eleme az a vibráló lámpákkal kirakott köpeny volt, amely a szövegben (felelőse Peer Krisztián) már álombeli pillangóként szerepelt. A vizualitás fontos részét képezték a vetített, tehát előre rögzített képek is, amelyek azonban úgy jelentek meg a vásznon, mintha árnyképek lennének. S az árnyékokkal való játék néhányszor valóban kellőképpen zavarba tudta ejteni a kevésbé figyelmes nézőt. A legszebb játék ezzel a szituációval az a „duett” volt, amelyben először úgy tűnhetett, hogy egyszerűen csak egy árnyképet látunk, ám aztán szépen, fokozatosan egyértelműsödött a leválás" a két különböző dimenzió között.

Mindenféle színpadi megjelenés ab ovo feltételez valamifajta exhibicionizmust. Ez a kifelé fordulás természetesen itt is része volt az előadásnak, ám mégsem vált narcisztikus önmegmutatássá. A már korábban is említett átgondoltság kellőképpen eltávolította a látványt a személyességtől. Fontos eszköze volt az absztrakciónak az egyik vásznon megjelenő táncírás, amely valóban csak beavatottak számára feltörhető kód. A többieknek, azaz a többségnek izgalmas hieroglifa marad. Ennél sokkal könnyebben lehetett értelmezni a másik vetítő felületen megjelenő kalligráfiákat, amelyek a táncosnő mozdulatait absztrahálták. A szinkron-aszinkron játék itt is a jelentés, illetve a finom humor forrása volt.

Az érzelmi távolítás és közelítés volt számomra a legkevésbé követhető vonulata az előadásnak. A szöveg az érzelmes, szür- és irracionalitásból indulva lett néhol nagyon földhözragadt, másszor újra kissé "elszállt". A koreográfia számomra szintén az elidegenítő kotta – letáncolás és a nagyon érzékeny improvizáció - jelleg között mozgott. Talán ez is okozhatta, hogy az előadás nem a legszerencsésebb módon fejeződött be. A Bach hegedűszóló Győrffy Gergely előadásában szólalt meg, a rá komponált tánc azonban nem tudta sem összegezni, sem kellő erővel nyomatékossá tenni a darab zárlatát. Bár az előadás több korábbi motívuma visszatért, például számomra legerősebben a zenével lévő aszinkronitás, mégis befejezésként igazából súlytalan maradt az előadás egészének alaposságához, jó értelemben vett mélységéhez képest.

Koreográfia, tánc: Nagy Andrea
Énekes: Tóth Evelin
Színész: Rimóczi István
Koncepció/látványterv: Terebessy Tóbiás – Medence Csoport
Dramaturg: Kaposi Viktória
Zene: J.S. Bach, Maróti Emese
Szövegíró: Peer Krisztián
Jelmez: Fekete Dóra
Animáció: Tasnádi József
Kalligrafikus jelek: Szarka Fedor Guido
Táncjelírás: Fügedi János
Világítás: Nagy Zoltán