Ficsku Pál új könyve részekre nem tagolt szövegfolyam, melynek szerkezete emlékeztet előző kötete, az általam egyértelműen regénynek tekintett Szakbarbárok strukturális megoldásaira, illetve tovább is fejleszti azokat. A korai Ficsku-írásokra jellemző egyes szám első személyű elbeszélői hang itt már (szinte) teljesen eltűnik, hogy átadja helyét az objektivitást sugalló, külső nézőpontnak: voltaképpen egyetlen, hosszúra nyúlt, ám számtalan betéttörténettel, „elágazással” feldúsított, monologikus elbeszélést olvashatunk, láthatjuk, milyen is férfiszemmel a gyermek utáni kínzó vágy, pláne, ha többféle akadályba is ütközik a megvalósítás.

A Gyerekgyár alaptörténete mindössze ennyi: a Bulvár Kund (ál)nevű „bértollnok és álhíríró” és harmadik felesége, Paula gyermeket szeretnének, de mint kiderül, a férfi spermái „satnyák”, a nőnek pedig elzáródott a petevezetéke. Többszöri sikertelen próbálkozás után a lombikprogram mellett döntenek, melynek eredményeként egy különnemű ikerpár lát napvilágot, s a jóval gyengébb fiúgyermek is túléli végül a születés traumáját. A lineáris történetbe azonban számtalan betéttörténet ékelődik, melyek visszaemlékezések és álomleírások – első látszatra akár öncélúnak tűnő – egymás mellé állítása. A regénykompozíció lassan, az olvasással fokozatosan előre haladva mutatja meg magát, s csak az újraolvasás(ok) során tárul fel teljesen, s így nyerik el funkcióikat a történet elágazásai. Ezek az elsőre nehézkesen szervülő betéttörténetek éppen a fősztorit árnyalják, ugyanis a gyermekkorról, a korábbi szerelemről szóló, ficskusan anekdotikus epizódok éppen az alaptörténet drámaiságát hangsúlyozzák ki, ugyanúgy, mint a (rém)álomleírások – ezek bővebb ismertetése és alapos szerkezeti elemzése önálló tanulmányt igényelne, ezért mindössze néhány példát emelek most ki. Bulvár Kund nyelvrablókról szóló (igazából wittgensteini alapozottságú) álmában Pockorkirály, az ekkor még csak nemzője gondolataiban élő leendő gyermek mondja el magában a most épp róla álmodó apjától hallott bölcsességet: „csak az nem létezik, ami kimondhatatlan” – vagyis a még csak „elméletileg” létező preegzisztencia egy majdani állapotában arról beszél egy álomban, hogy már most, „mindössze” elképzelt létében is létezik, pusztán azáltal, hogy léte elgondolható és kimondható. Az a lét, amelytől majdnem megfosztatott akkor, amikor a főszereplő apajelölt majdnem meghalt – egy visszaemlékező betétben hasnyálmirigy-gyulladása történetét olvashatjuk –, s így még lehetősége sem lett volna, hogy legalább az elképzeltségben létezzen. Egy másik álomleírásban a növekvő ikrek anyjuk méhében vitáznak majd megbékülnek, sőt: „Buli van anyában!” Közben a szülők szokásait is megismerhetjük: az apa korán ébred és rádiózik, inkább szeret Tankcsapdát hallgatni, mint Vivaldit vagy Bartókot, melyeket az anya kedvel jobban; az apa regényt ír egy valóságshow-ról, ahol a kieső nőket befalazzák, mint Kőmíves Kelemenék, a gyerekek pedig belső megfigyelőkként már most azon izgulnak, vajon ki lesz a következő; majd „öregeset” játszanak, a játék persze csak a beszédre korlátozódik, de úgy beszélnek, mint két, múlton ábrándozó, ám jócskán kiábrándult öregember, beszédükkel pedig egy – értelemszerűen korlátozott – életmodellt mutatnak be: „(…) És örök várakozás. Emlékszel, mint ahogy az anyalyukban mondtad. Várakozás az első csókra, az első ölelésre. És várakozás a halálra.” Később aztán egy másik játékban apjukat is odaidézik maguk mellé az első méhturistaként, ezt egy rémálom elbeszélése követi az álomban, majd a krízishelyzet előérzete korán meginduló vajúdással, szirénázó mentővel – később ezek a momentumok meg sem jelennek a főtörténetben, csak mint már tudott dologra utal rájuk a rejtőzködő külső elbeszélő.

Ugyanez a külső elbeszélő játszik el a szereplők identitásának megvilágításával is: Bulvár Kund nevéről kiderül ugyan, hogy csak álnév, néhol „valódi” keresztnevén szólítják (Pali), így tesz például „egy Gyulai nevű bérfilozófus”; sőt nemritkán valós személyek is beazonosíthatók a különböző (ál)nevek mögött – csak hogy a legkirívóbbat idézzem: „[Bulvár Kund] barátja, egy Péterfy nevű bértollnok írta meg a tűzoltóparancsnok szomorúságát”. Ficsku korábbi köteteiben is sokat foglalkozott az író és a hősök viszonyával, illetve azzal, hogy a szerző (pontosabban a szövegekben megszólaló beszélő) hogyan kezelheti szereplőit, mit tehet velük („Sokszor tűnődtem már azon, meddig terjedhetnek a hősök személyiségi jogai […] mi az, amit leírhatok egy alkalomról” – írta a Matatás a végeken című könyvében); most narrátora még rugalmasabban kezeli a történteket, adott esetben akár felülírva a korábban mondottakat, hagyva, hogy a dolgok szinte maguktól menjenek, illetve változzanak meg. E külső elbeszélő azonban nem csupán a szereplők identitásával játszik el kedvtelve, hanem a sajátjával is: a betéttörténetekben, az elágazásokban meglehetősen változó nézőpontokból ismerteti az eseményeket, néhol a mindent tudó narrátor szólal meg, másutt pedig a történteket korlátozottan ismerő, a főszereplő tudatához és tapasztalataihoz kötődő elbeszélő hangját hallhatjuk, már-már össze is olvadva azzal, mintha az én-elbeszélést írták volna át a „semlegesebb” egyes szám harmadik személybe. Sőt, a könyv legvégén álló „utóiratban” (melyet azokhoz címez, akiknek a könyv is ajánlva lett, Hüvelyk Matyinak és Tündér Larának) a szerző maszkját veszi fel („Ezt a könyvet nektek írtam”), és rávilágít a különböző elbeszéléskeretek mibenlétére, a többszörös „történet a történetben”-szerkezetre: „Én vagyok Bulvár Kund és Gyulai is.”

Ficsku Pál új könyve kifinomult humorral operáló, izgalmas intertextuális utalásokban tobzódó, epikus hasonlatai és néhol könnyed anekdotikussága ellenére is lírai hangulatú regény, megrázó és felemelő melankolikus (ön)vallomás, melyet leendő és volt apáknak éppúgy el kell olvasni, mint a leendő és volt anyáknak, és mindenek előtt: gyermekeiknek.

(Ficsku Pál: Gyerekgyár. Ulpius-ház, 2006. 211 oldal, 2480 Ft)