Falvai Mátyás a harmadik prózarázó estet is a már szokásossá vált sztereotip író-képzetek lebontásának szándékára utalva indította: a nemek közötti különbségnek köszönhetően most nem tért ki a borostás, atlétatrikós változatra. Csapody Kinga kiváló alany a sztereotípiák kikezdéséhez: ő ugyanis az alapvető írói "kényszerpályák" közül (tanár, szerkesztő, újságíró) mindegyiket ismeri, vagyis volt mondanivalója ezekről az írás, az íróvá válás nézőpontjából is. A beszélgetést nagyjából ezzel a három szakmával kialakított viszony artikulálása szervezte, vagyis hagyományosan, időrendben haladt a történet. Az első a tanárszerep említése volt: a pedagógiai munka intenzív örömét a kisvárosi gúzsba kötöttség árnyékolta be, elsősorban ezért is örül a váltásnak. Jóllehet nem hagyott fel a tanári, vagy inkább mentori szerep gyakorlásával: irodalmi táborokat szervez, egyfajta klasszikus értelemben vett népművelői feladatot betöltve. Ha úgy vesszük, a tanárszerephez kapcsolódó sztereotípiák sajnos nagyon is érvényesek, amennyiben a kreativitás és a kezdeményezőkészség lehetőségei magyartanárként igen-igen szerények általában. A szerkesztői munkával kapcsolatban Csapody Kinga saját elképzeléseire reflektált: az irodájában kényelmesen lapozgató szerkesztő valójában nem is lapozgat olyan kényelmesen, például komoly szállítmányozási és szöveggondozási feladatok is várják.
 
A beszélgetés alatt többször is elhangzott a "szeretek mindent fordítva csinálni" mondat: ez leginkább az ún. irodalmi életbe való belépésre érvényes. Szerzőnk ugyanis a szépírást csak viszonylag későn, 3 évvel ezelőtt kezdte (ellentétben például a Prózarázás előző vendégével, Gerőcs Péterrel, aki 12 éves kora óta ír), de az országot nyakába véve a legkülönbözőbb irodalmi rendezvényekről írt tudósítások révén egyrészt szövegekkel már jelen volt, de ami ennél fontosabb, hogy alaposan kitudta ennek a mikrokozmosznak a jellemzőit. Tapasztalatait röviden a "mindenki egyformán hülye" formulával summázta: meglátása szerint szekértáboroktól függetlenül, korra és nemre való tekintet nélkül érvényes. (A kollektív stupiditás mint kohéziós erő.) Személyeskedés nélkül egy-két nyalánkságot is hallhattunk, hogy például megfigyelhető a szereplők terepfelmérése: viselkedésük és mondandójuk sokszor a közönség összetételének függvényében alaposan változik.

Nem hallgathatom el a tudósítás műfajának apológiáját sem: Csapody Kinga gyakorlott tudósítóként szállt szembe azzal a – megint csak: – sztereotípiával, miszerint ez alsóbbrendű volna, mondjuk egy tárcanovellánál, ezt is a helyén kell kezelni. A tudósítóból lett prózaíró ugyanakkor, úgy tűnik, nem alakított ki határozott és karakteres író-identitást: ami egyébként is a sokféle, hozzá egyébként közel eső, de mégis különböző szerep-identitásokba szóródik szét. A "megtörtént-e az írói identitásváltás?" kérdésre válaszolva egészen addig a kijelentésig jutott, hogy "nem érzem magam prózaírónak", ami finoman szólva is meglepő lehet, de a változás lehetősége szerinte is fennáll. Az íróvá válás folyamatát, egyfajta irodalmi tudatosság kialakulását jellemezte az egyetemi élmények számbavétele: a sokak által kárhoztatott irodalomelméleti kurzusok egy elemi módon izgalmas terület elfedéseként jelentek meg (és ez bőven nem egyedi tapasztalat), miközben egy tanár önmagában képes a kortárs irodalom megszerettetésére és az első lendület megadására. A probléma emberi és intézményes "hiányokra" egyaránt utal, persze, ezek többnyire szétszálazhatatlanok. Ahogy a tanítványból (akár a tanár által is) olvasott szerzővé válás folyamán szerzett tapasztalatok is: az "emberként" vagy "szerzőként" való megismerés személyiségben lecsapódó különbségei.



A két h-s (határidő-honorárium motivációfürt) író példaképek, hatások tekintetében kiemelte, hogy azokat a szövegeket tartja nagyra, amelyek nem annyira utánzásra ösztönöznek, mint inkább felszabadítanak, amivel Falvai is messzemenően egyetértett: a felszabadító olvasmányélmény írói szempontból is kulcsfontosságú. Neveket is sorolt: Tóth Krisztina, Háy János, Szabó T. Anna, Garaczi László, Bartis Attila nevét említette. Meg azt, hogy a "hagymázas, szétfolyó dolgok helyett" a "feszesebb", ökonomikusabb prózát kedveli, nyilván olvasni és írni egyaránt. Noha nem konkretizálta, mégis lehetnek tippjeink az ilyen "szétfolyó", "öncélú" próza forrását illetően, ami szintén rendben van, miért ne emelkedhetne az öncélúság is a saját magaslataira. A jó próza hozzávalóit tudakoló kérdésre egyfajta szenzualista válasz érkezett, amit a szagok, libabőr, hangulat, érzelmek és történet kulcsszavakkal már össze is foglaltunk.



A kompakt kis beszélgetés (amely során a szerző két szövegét is felolvasta, az egyik ezen a linken is elérhető) fontos dolgokra derített fényt a személyes történeteken keresztül. Érdekes módon épp a nőíró/női író közkeletű sztereotípiáiról nem esett szó hangsúlyosan, aminek kézenfekvő oka lehet, hogy Csapody Kinga maga is elutasítja a nőíróként való azonosítást. Ettől függetlenül ez mégis tanulságos lehet: hiszen a sokszor sematikusan működő feminista diskurzusból sem vonhatja ki magát senki. Akárhogy is: minden személyes találkozás és egyéni történet egy szeg a sztereotípiák által uralt gondolkodás díszes koporsójába. Ez is az volt.

A képeket Szabó Tibor Benjámin készítette.