Hány arca van a költőnek? Melyiket teszi hozzáférhetővé az olvasó számára? Ez a kérdés eredendően összefügg a kultuszépítéssel, a költészet és persze tágabban az irodalom mindennapi életünkbe való beágyazottságával, esetleg ennek hiányával, valamint itt most elsősorban a költőket érintő makacs sztereotípiákkal. A 19. században kialakított romantikus költőideál a mai napig meghatározza ezt a viszonyt, ahogy tapasztalhatjuk, nem éppen gyümölcsöző félreértésekhez vezetve. Emiatt is hasznos minden olyan kísérlet, amely a leegyszerűsítő és avítt képzetek helyébe friss, a dolog komplexitását a nem professzionális olvasók felé is képes közvetíteni. Ilyen kísérlet az az est címét is adó film, amely Bach Máté ötven kortárs költőről készített portréit sorakoztatta, kedvenc zenéjük részletével és kedvenc pózukkal jellemezve, de ugyanakkor ironizálva is a költők én-képét.


Jász Attila, Schein Gábor, Erdős Virág és Solymosi Bálint

A költészet napjának megünneplésének egyik adekvát és hagyományos módja a versolvasás: az első etapban öt költő ("JAK All Stars"; a sporthasonlat halvány becsúszó szerelésként utal a sport-kultúra viszonylatban zajló átrendeződésre, talán nem csak én hallom ki belőle) olvasott fel. A történeti ívet – ezúttal az életműveken belül – az a koncepció adta, hogy az egykor a JAK-füzetek sorozatban megjelent köteteikből és friss szövegeikből is hallhattunk felolvasást. Jász Attila, Schein Gábor, Solymosi Bálint, Erdős Virág és Zalán Tibor szövegeinek hallgatása közben azon a közhelyen is elmorfondírozhatott a közönség, hogy a szerző testi valóján, az arról készült fotón kívül a hanghordozás, az orgánum is mennyire meghatározza a befogadást. Arról is megbizonyosodhattunk, hogy a sokszor lenézett humor a költészetben is közönségsikerhez vezet: Erdős Virág versei váltották ki a leghangosabb tetszést.


Erdős Virág és Solymosi Bálint

A primer költő- és szövegélmény után következett egy kis -ról/-ről: Benedek Anna moderálásával Kiss Noémi, Szüts Miklós és Bartis Attila beszélgetett fotó és irodalom kapcsolatáról (a beszélgetés a Prae által ősszel rendezett Jövőnéző Fesztivál előkészülete nyitányának is tekinthető). Az előzetesen meghatározott cím magában rejtette a parttalanul szétfolyó beszélgetés veszélyét: fotó és irodalom kapcsolatát több könyvtárnyi szakirodalom tárgyalja. Benedek Anna előzetesen a kultusz-póz-zsáner-imázs kulcsszavakkal igyekezett kijelölni a beszélgetés kereteit, ám a résztvevők ezt nagyjából figyelmen kívül hagyva beszéltek az őket személyesen érintő kérdésekről. Az életmű és a költőről készült fotók kapcsolatáról például Bartis Attila azt a meghökkentő megállapítást tette, hogy elkeserítené, ha egy portré határozná meg a szerzőhöz való viszonyt. Megengedően fogalmazott, vagyis személyesen számára volna ez problematikus, de ahogy erre beszélgetőtársai is reflektáltak, ez a meghatározottság nagyon is erős. A költőportréknak hagyományosan több "helyük" van, magától értetődően eltérő, mégis egyként hangsúlyos kanonikus erővel bíró helyük: az iskolai tankönyvek lapjain, régebben a költészeti antológiákban, és persze a kötetek borítóján: ezek közül az előbbi került elő, mint a költőről kialakított benyomás első és mindent eldöntő eleme. Ahogy Szüts Miklós megfogalmazta, biztosan befolyásolja az olvasást, az értelmezést, egyáltalán: a viszonyulást a kép, és ebben az esetben annak minősége is perdöntő lehet. (Fontos utalni a PIM-ben látható új Petőfi-kiállításra ["Ki vagyok én? Nem mondom meg…" – Petőfi választásai], ahol azzal is szembesülhetünk, hogy már maga Petőfi "photoshoppolta" egyik portréját, apróbb szépészeti beavatkozásokat javasolva a készítőjének: a híres dagerrotípiával pedig kimondottan elégedetlen volt.)


Benedek Anna, Kiss Noémi, Szüts Miklós és Bartis Attila

Kiss Noémi a fotó és a könyv kapcsolatát helyezte előtérbe: a fotókönyv és a fényképalbum viszonyán keresztül több olyan könyvről beszélt, amelyek a szépirodalmi szöveg és a fotó összeházasításával kísérleteznek (Márton László Árnyas főutcája, Nádas Péter Saját halál című könyve vagy W. G. Sebald könyvei önmagukban is különálló képződmények). Ezek között a könyvek között is különlegesnek számít Bartis Attila A csöndet úgy című kötete, amely mobiltelefonnal (a talált fotó, az elrontott fotó, a minimalizmus esztétikája jegyében) készült képekből konstruál egy narratívát. Ennek kapcsán szó esett sok személyes élményről, kezdve az utazások és a fotózás kapcsolatán egészen a digitális fényképezés és a fotódömping viszonyáig: a kulcs a narratíva megléte vagy hiánya lehet – visszakanyarodva a fotókönyv-fényképalbum kérdéshez is –; a beszélgetés azt sugallta, hogy az egyes kép inflálódása miatt a képsorozat szerkesztettsége, narratívuma, története értékelődik fel, műalkotások esetében mindenképp. Bartis szerint a meglévő képek akkor lesznek véglegesek, ha elrendezi őket, és belőlük egy kerek egészet hoz létre, amivel a szerkesztői (utó)munkálatok szerepét hangsúlyozza: a "kerek egésszel" azért vitatkoznánk. Szüts Miklós fogalmazta meg, hogy "Bartis Attila portréján lóg az életműve", és ennek a kijelentésnek kiterjesztésére feljogosítva érezhetjük magunkat: ez a lógás mindig kiiktathatatlan, ugyanakkor kölcsönös is, felrúgva a fizika newtoni szabályait. Relatív, hogy mi gravitál mihez, de tény, hogy Bartis idézett véleménye ellenére a portréról ránk (vagy valahova) szegeződő tekintet integráns része az életműnek.


k. kabai lóránt és Béki István

A változatosság jegyében a beszélgetést egy performansz követte, amelyet k. kabai lóránt és Béki István mutatott be. A két majdnem teljesen meztelen férfitest, a fekete festékkel bekent Béki a fehérre mázolt Kabait a nyakába akasztott láncon ("és mi mégis láncot hordunk?") vonszolta fel a PIM lépcsőjén, miközben az hörgő hangon egy verset szavalt (illetve olvasott fel a leterített szőnyegről). A küszködő, terrorisztikus, brutális akció az olvasás sajátos olvasatát nyújtotta: a betűk a fehér papíron (képernyőn) megbabonáznak és dominálnak, ha tetszik, nyakunkba láncot vetve vonszolnak valahova, talán felfele – ha ez nem túlzott optimizmus vagy idealizmus – de csak a lépcsőfordulóig. Az olvasás erőszak.



Az est zárásaként került sor a Vagány históriák vetítésére: erre sem lánccal kellett behurcolni az embereket, dugig volt a PIM nagyterme. Ahogy Juhász Anna, az est háziasszonya elmondta, Bach Máté ötlete a szigligeti Esterházy-kastélyban született meg, amikor nyugatos költők portréira bukkanva a mai költőkkel vonható párhuzamokon kezdett gondolkodni. Végül a fotók zenei aláfestést kaptak: a költőkkel együtt kitalált képi világ és a kedves zenék együtt nagyon sokat elmondanak arról, hogy modell és fotós hogyan szeretnék láttatni egy pillanatra mégis összeolvadó énjüket. A kiválasztott helyszínek és kellékek jóval nagyobb szerepet játszanak, mint a hagyományos portrék esetében, sokszor átveszik a hatalmat a kép fölött, ezáltal a portrékészítés folyamatának főszereplőivé válnak. A póz sokszor olyan erős, hogy egy kötetborító aligha bírná el a képet: ám így, együtt, egy ülésben végignézve határozottan (jó) helyük van. A költői identifikáció alapvető elemeként mutatkozik a kép téma- és tárgyválasztása, az asszociációk pedig még a legpőrébb képek esetében is gazdagon áramlanak.

Bajtai András, Sirokai Mátyás és Bach Máté

Fotó: Vadnai Szabolcs

A JAK rendezvényeit az NKA Márai Programja támogatja