Az emberiség több ezer éves zenei kultúrája helytől és időtől függetlenül – talán nem túlzás kijelenteni – egyfajta törekvés volt a harmóniára, megérkezés a nyugvópontra. A zenei előadások elsődleges szerepe mégiscsak az volt, hogy a fülnek jó legyen. Ettől lényeges eltávolodások csak a múlt század első felétől kezdtek megjelenni: felbukkant a dodekafónia, megszületett a futurizmus és az avantgárd, valamivel később pedig a musique concrète.

A zeneszerzők is egyre gyakrabban használtak darabjaikban nem szokványos "hangszereket" (például szirénát, repülőgép-propellert, különféle gépeket, használati tárgyakat), mígnem a zenei horizont olyan szélesre tárult, hogy magába szippantott minden akusztikailag leírható eseményt, a csendtől a zajig, a szünetjeltől a nem-periodikus rezgésekig.

A zaj a noise rocktól az indusztriálig számtalan műfajba beszivárgott a huszadik század második felében, egyik legtisztább formájában azonban az 1980-as években alakult ún. japanoise szcéna őrizte meg.

Masami Akita alias Merzbow ennek az "iskolának" az emblematikus figurája. Művésznevét Kurt Schwitters német dadaista művész Merzbau elnevezésű építészeti szoba-installációiból kölcsönözte, ezáltal kifejezve a dada iránti hódolatát, és a konzervatív művészetek elleni féktelen lázadását.

Mivel a zajfolyam jellemzően nem mutat strukturáltságot, ezért a minél keményebb hangerőt a zajzenészek rendszerint egy szünet nélküli, végtelen jam keretében érik el. Ami pedig a zajzene esztétikáját és értelmét illeti, nos, arról legalább olyan nehéz nyilatkozni, mint amekkora tortúra végighallgatni egy ilyen koncertet.

Egy biztos, az elviselhetetlen, fülsértő hangerő és a szűnni nem akaró zajorkán egyértelmű jelei annak, hogy szado-mazochista művészettel (és közönséggel) van dolgunk. A kissé értelmetlennek ható, esztétikai élményt nem nagyon nyújtó hangélmény – leszámítva azt a pár pillanatot, amikor épp az elviselhetetlen gyönyörködtet, vagy a fájdalom zsibbaszt el – valódi erőpróba még a harcedzett, zeneileg nyitott fülek számára is.

A szanaszét torzított zajoknak többféle üzenete is lehet: egyrészt jelentheti éppenséggel a mondanivaló teljes hiányát, de az is lehet, hogy van mondanivalója, csak az annyira "zajos", hogy nem érteni belőle semmit. Akárhogy is van, sokkal inkább a pusztítás, a rombolás, a féktelen, tudat alá nyomott energiák teljes felszabadítása, és visszatérés az animális-libidinális őskéreghez (Akita szerint ugyanis a pornográfia a szex tudatalattija, a zaj a zene tudatalattija), vagyis egyfajta tettre sarkallás, mintsem puszta esztétikai élmény.

Más megfogalmazásban ez az értelemnélküliség jelentheti a dogmák, társadalmi kódok, hagyományos értékek elutasításának nietzschei-profetikus imperativusát, ám épp a mondanivaló hiánya vagy érthetetlensége miatt magában hordozza a semmi tátongó, üres szakadékába zuhanás lehetőségét is.



A fentiekben leírt rövid elmélkedésből szinte egyértelműen adódik, hogy Masami Akita mellé magyar dobost találni nem lehet mást, mint Pándi Balázst, akivel 2009 óta tart az együttműködése, és ha kell mellé még egy jazzmuzsikust is választani – mert mondjuk a koncertszervezőnek éppen ez az agylövése –, akkor a legcélszerűbb Mats Gustafsson svéd szaxofonost megbízni, ugyanis csak ebben az esetben garantálható, hogy az igazi disznóölés nem marad el.

Akita egy valódi fenséghez méltó nyugalommal és rezzenéstelen arccal hirdeti ki büntetését, kegyelmet nem ismerve, büntetésének aktív végrehajtói pedig a saját izzadtságukban úszó Gustafsson és Pándi.

Koncertélménynek egyszer érdekes, elgondolkodtató, lemezen viszont: senkinek sem ajánlanám.