Gondolom, nem csak én érzem magam tajt hülyének, ha amúgy csípőből rákérdeznek, “na, és mi történik manapság az osztrák downtempo háza táján?” (Még szerencse, hogy ilyesmi eddig nemigen fordult elő.) Mert ugye volt – bő hat és fél évvel ezelőtt, rengeteg idő! – a fontos és remek 'K & D Sessions' dupla, amelyet német és angol összetevőkből kotyvasztott össze a két aranykezű mesterember; meg a nevezett mesteremberek önálló próbálkozásai, a Tosca (Dorfmeister) és a Peace Orchestra (Kruder), hogy önálló branddé csiszolják fel a 'Vienna Sound'-ot. No de – bármilyen remek ez így együtt (főleg, ha letehetem gyorsan a garast, a Peace Orchestra), és hiába tudok még nagy hümmögve előkaparni egy-két kiemelkedőbb előadót, ez lényegében pont ennyi volt. Valahogy nem és nem sarjadt tősgyökeres osztrák nemzeti downtempo (értem ezalatt a kiterjedt rokonműfaji kört is). Vagy ha igen, ide még a szaga sem jutott el.

Érthető, ha Parov Stelar híre felkurblizta kicsit az elvárásaimat. Azután meghallgattam az eddigi albumokat (mindkettőt saját labelje, az Etage Noir Recordings adta ki). Úgy kellett.

Csalódtam, egyértelműen, vegytisztán és olajozottan. A debütáló cucc, a 'Rough Cuts' (2004) tételről tételre, álmosan és erőtlenül hozza a K & D-iskolát. A zöme mintha a bécsi tanár urakhoz beadott házidolgozatokból került volna ki – lassú groove: pipa; easy listening-ornamentek: pipa; dub: pipa; fátyolos női hang: pipa.. és így tovább. Időnként mintha kiépülgetne egy kiköpött yonderboi-os világ (még a 'Deep and Profund' idejéből), csak porosabb, kopottabb, és mínusz a színes papírforgók. Ha bizonytalan ízlésű kávéháztulajdonos lennék, direkt összevásárolnám, mert hallgatni ugyan nincs mit rajta, viszont a háttérben nem is annyira idegesítő. Így viszont lépek tovább a következőre. A 'Storm and Seven' (2005) szerencsére már tartalmasabb lett. Két fontos erénnyel is büszkélkedhet: az első, hogy végre kimászott az oldskool bécsies öntőformából, viszont azonnal belemászott egy másikba, feszt. Legalábbis nagyon úgy szól, mint a párizsi 'Saint-Germain-des-Prés Café' sorozat érdektelenebb darabjai. És kevesebb lett a dub, több a jazz. A második, hogy végre került egy-két egészen jópofa, megjegyezhető szám: a 'Between the Machine'-t említeném (komorkás freejazz etűd, akár Amon Tobin előtt-után is elhallgatnám), és a jamesbondizmus patinás hagyományait folytató 'Spygame'-et (nota bene, ennél mindig felkapom a fejem, hogy a túróba kerül Gotan Project a palacsintába; aztán bejön a szigorú, elektrósra vett groove, és onnan már tulajdonképpen mindegy, el sem lehet rontani).

És ha már a felvételeknél tartunk: az előzenekarnak meghívott Barabás Lőrinc Eklektric első anyaga valahol a nyomda magasságában egyelőre elakadt (igen, nagyon örülnek neki), majd májusban (addig marad a [a]http://www.barabaslorinc.hu[text]www.barabaslorinc.hu[/a]). Házi feladat letudva, lássuk a többit.

Nincs mit picsogni. Lőrincék a koncerten szigorúan játszottak, az utolsó szál emberig, ilyen feszült koncentrálást színpadon nem mindennap látni. Cserébe meggyőző, teljesen exportképes teljesítményt nyújtottak. Feszes, közönségbarát, élő előadásra súlyozott zene, az acid jazzen túl, a céltalan szólókból és öncélú megoldásokból építkező „akadémikus” jazznél (szerencsére) kevesebb. A kísérletezős hangszeres és elektronikus hagyományok kimaradtak a pitliből, de rajtuk kívül nem sok minden; a végeredményt a térképen valahova a kacifántos nevű Ralph Myerz and the Jack Herren Band és a Brand New Heavies közé húznám be. (Igen, itt kezdhetném irkálni, hogy melyik tag eredetileg honnan jött, mit csinált – konzi, hip-hop, ragga, underground, mittudomén –, de végképp semmi értelmét nem látom. az eltelt egy évben sikerült pompásan összecsiszolniuk a fúziót, csúf varrat egy szál se, semelyik befolyás nem tehénkedik el hirtelen, és semmi erőltetett „most akkor egy ilyent csináljunk, gyerekek…” – kár viszont, hogy csak a ráadásban engedték el magukat annyira, hogy például egy saját reggae is beleférjen.)

Ahhoz képest, hogy a héttagú Eklektric hangzását milyen szépen kiegyensúlyozták az A38 technikusai, Parov Stelaréknak valami egészen sajátos stílust hegesztettek. A négy tag közül ugyanis pont a producer sávjait sikerült elsikkasztani: aha, szól valami szöszmösz arról a Macről, a billentyűk sehol, a fúvóskíséret végül is hallatszik, de a scratch csak a kiállásokban, valamennyire. Így aztán a vérszegény stúdiófelvételeket élőben fel sem lehetett ismerni (szó szerint).

Nem mintha ez bárkit is különösebben zavart volna. A hangszerelés maradékával (ének – Eva Klampfer; dob – Andreas Lettner; basszus – Stefan Hoelzl; szaxofon – Marcus Ecklmayr) annál inkább kitettek magukért. A „korunkhőse”-jelmezes osztrákok – a négy sógor indie-módra, piacképesen trehány sales-nek, a sógorleány a konyhapénzt délutáni domináskodással megkereső htb-nek öltözött – a színpadon nagyot szakítottak, simán lemozogták az egyébként hálás közönséget (mondjuk ez nem volt kunszt, jobbára dülöngélés és helybentiprás ment). Az eredmény vidám, nagyon vérbő, nagyon életteli buli lett – house-nak bonyolult, jazznek egyszerű (a dicséretesen kurtára fogott szaxofonszólókat és persze a lagymatag stúdiós énekesnők helyett elhozott Klampfer amúgy foghegyről odavetett über teljesítményét leszámítva). Mondjuk kiizzadom ide, hogy elektronikamentes indie house party act, vagy mi a szösz (társaságom szerint inkább funk lesz az, ők tudják). Aztán ki tudja, talán mégis erre visz a nujazz útja…

Just Banks lemezelését már nem vártuk meg. Inkább átmentünk a Lámpásba Lőrincék után, hogy megnézzük, mit tudnak sámlival-helyhiánnyal-brutálfüsttel nehezített pályán, de a rettenetes négyzetköbméter/csacsogó középiskolás arány sajnos eleve betett a műélvezetnek. Mindegy, velük még gyakran fogunk találkozni; ami pedig Parovékat illeti, várom a következő albumot (már csak a ráadásként leadott friss kislemez, a 'Charleston Butterfly' miatt is), de aki jót akar, inkább élőben csípje el őket valahol.