Még csak nem is múltidézés vagy nosztalgiázás (bár az lett volna). Az egész érthetetlen és megdöbbentő, hiszen az egyetlen – és talán a legfontosabb – alapító tag vezeti a mai napig a zenekart, 1967-es alakulásuk óta.



Edgar Froeséről van szó, aki - mondhatni - úttörőnek számított egykor az elektronikus zenében, egyedi szintetizátorokat épített, és zenekarával elsőként használtak szekvenszer technikát az 1974-es Phaedra lemezen, ami egyébként a zenekar kezdeti krautrock-korszakán, vagyis az elsősorban pszichedelikus-progresszív rockos és kísérleti elektronikás elemeken csavart egyet, és mintegy annak egyik nyúlványaként elindította az elektronikus zene berlini iskoláját.

Ez a düsszeldorfi iskola (pl. Kraftwerk) ritmus-központú zenéjével ellentétben a tág terek hangzásának (space music) kontemplatív, lassan hömpölygő, nyugalmat sugárzó világa, mely jelentős hatással volt később az ambient és a trance kialakulására. Jó példa erre amúgy a Legenda című filmhez írt zenéjük (Tom Cruise főszereplésével).

A Tangerine Dream több tucat filmhez komponált muzsikát, főként már meglévő anyagokból dolgozva, és nemzetközi hírnevét is tulajdonképpen ennek köszönheti (A gyújtogató, Egy nő azonosítása, Félénk emberek stb.).

Számaik jellemzően instrumentálisak, feltehetően ennek köszönhető az, hogy nyugati zenekarként a vasfüggönyön túl is adhattak koncerteket, 1980-ban például Kelet-Berlinben, majd kicsivel később Lengyelországban is nagy sikerük volt – erről árulkodik a Poland című duplaalbum -  sőt Magyarországra is eljutottak ugyanebben az időszakban, majd kicsivel később, 1995-ben.

Mostani budapesti koncertjük egy európai és észak-amerikai turné első állomását jelentette, s a hangversenyterem színültig telt. Egyértelmű túlsúlyban volt a negyvenes-ötvenes korosztály, de bizonyára rajtuk kívül is sokan ismerik az MTV Panoráma műsorának főcímdalát, ami a Choronzon című Tangerine Dream szerzemény az 1981-es Exit albumról (a mai napig működő műsor zenéje annak egy modernebb, áthangszerelt változata). Ezt sajnos nem játszották el, talán mert nem is tudtak e tényről, egyébként biztosan felvették volna a repertoárjukba.



Lemezeik száma egyébként meghaladja a százat, és sajátos hangzásviláguk ellenére számtalan stíluson és átalakuláson mentek keresztül. Például amikor Johannes Schmoelling lépett Peter Baumann helyébe, akkor részben az amerikai minimalista zene – főként Steve Reich – hatása vált fontossá. Erre jó példa az 1982-es Logos londoni koncertfelvétel, vagy az 1983-as Kockázatos üzlet című filmhez írt zene, ugyancsak Tom Cruise főszereplésével.



Mindez persze még a boldog analóg korszak volt, a mostani koncertre ennek nyoma sem maradt, itt ugyanis a digitális technika uralt mindent, egyedül egy Access Virus és egy Nord Wave szintetizátor hozta a virtuál-analóg hangzást, és a hat fős zenekarban az egy főre eső szintetizátorok száma a kettőt közelítette meg.

Talán a fúvós hangszereken és billentyűn játszó Linda Spa nevezhető még Froesén kívül régebbi tagnak, bár ő is csak a ’90-es évektől szállt be a zenekarba. A többiek mind újoncok, és lássuk be, emiatt igazából nem sok közük van az egykor forradalmian új zenét csináló Tangerine Dreamhez. Leginkább a klasszikus rock gitáros Bernhard Beibl és az elektromos dobokon rendkívül energikusan játszó Iris Camaa vitte el a hangzást egy unalmas és sokszor gagyinak ható progresszív rockos irányba.

Hiába az Edgar Froese jelenléte által garantált folytonosság, az előadás sajnos tényleg csak nyomokban tartalmazott valódi mandarin álmokat. A hangerő mindvégig az éppen elviselhetőség határán mozgott, nem igazán volt dinamika a zenében, inkább egy közel három órás hangorkán, ami az embert rossz értelemben zsibbasztotta el, és sajnos a közhelyes gagyiság a háttérben futó vetítésre is igaz volt, ami leginkább a sztenderd zenejátszó szoftverekbe épített videókhoz hasonlított.

Persze a koncerten tapasztaltak mit sem változtatnak a tényen, hogy egykor létezett egy történelmi jelentőségű zenekar: a Tangerine Dream.