Egy férfi fekszik a földön. Oda van tapadva minden porcikájával. Generálpauza hosszú percekig. Aztán egyet rándul a test, s a rezgés végighullámzik a testén. Aztán még egyet. Tehát ver a szíve. (Közönség-sóhaj.) Nem vért, hanem elektromos impulzusokat pumpál a szív-motor, és az energia végigjárja az addig merev táncost. Átlót képez a mozdulatokban, összehangolja a mozgásokat. Most már földön kúszik, akár a gyermek, amikor először fedezi fel magának a teret. Fel kellene állni, le kellene győzni a gravitációt. Egyelőre azonban vastest, mágnes-vonzásban.

Ha megemelem a karom, akkor mi van? És ha a lábamat is fellököm? Te jó ég, ez megy, menni fog, érzem, csak újra kell próbálni!

A szökellések egyre gyorsuló ritmusában alig pihen. Mind magasabbra emelkedik, nem kíméli magát, az ugrások egymásutánja közti pillanatnyi mozdulatlanságban kicsavarodik a teste. Hová akar eljutni? Már a felhőkkel táncol. Le akarja győzni a függést: a gravitációt, amely a földhöz láncolja. Minél többet fal fel a légből, annál nagyobb az ereje. Végül sikerül talpra állni, ám az efelett érzett mámor nem tart sokáig. Mintha minden erőfeszítésének fáradtsága egyszerre érné utol. Állva elalszik, teste elveszíti tartását. Mielőtt újra földre zuhanna, felpofozza magát. (Kacag a publikum. Négyszer egymás után – a pofonok számával egyenes arányban. Kenyér és cirkusz… örökbecsű megállapítás.) A felismerés, hogy állva maradni sem olyan nagy kunszt, újabb tettekre ösztönzi. Ha a mozgás iránya eddig a fent volt, akkor most a jobb hátsó sarokban csendben meghúzódó pecsétnyomóra terelődik a figyelem. Húzzák-vonzzák egymást, ő és a bélyegző, már-már majdnem megérinti, azonban az utolsó pillanatban mindig visszakozik. Mit akar a tárggyal?

Megtegyem? Ne tegyem? Ha megteszem… Megteszem!

Zajtalan veti le ruháit. Mindennemű függéstől megszabadul. Végül eldobja magától mindazt, amiért addig küzdött: a szabadságot. Meztelen testét a fölhöz rögzíti, a bélyegző minden egyes csattogása egy-egy szög, amellyel a földhöz ragasztja magát. Weöres Sándor jut eszembe, és Az élet tanításainak vásárcsarnok-felirata: „Mihelyt nem kell, mindenem a tied”.

Hogy megszerezd a szabadságot, el kell veszítened azt. Ha megszerezted, már nem kell. A Függő embere már nem elsősorban a gravitáció fizikai kiszolgáltatottja, lelkileg igényli a függést, vagy ha úgy tetszik: a valahová tartozást.

Szász Dániel: Függő
Koreográfus, előadó: Szász Dániel
Fény: Szirtes Attila
Fotó: Dusa Gábor

(II. Monotánc Fesztivál, Dunaújváros, Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza)

(A kritika szerzője a Bárka Hajónapló Műhely 6. tagja)