Kemény kommunista Kuczka

1954 a korrekció éve az irodalomban is. Érdekes és bonyolult képlet alakul ki a magyar irodalmi élet palettáján: meglazul a rendszer legádázabb író-híveinek sora. Az éles szemű radikálisok nyíltan kifejezik csalódottságukat, az ébredező naivak kritikussá válnak, a köpönyegforgatók óvatosan figyelni kezdenek. Nagy Imre politikai modellje az írók körében is követőkre talál: már maga a kemény mag sürgeti, belülről, a hibák feltárását. Többen a szembenézés és korrekció követői és követelői lesznek – ’56-ra belőlük verbuválódik a forradalmár írócsapat. Ott van köztük Kuczka Péter is, a legpártosabb költő, aki e korszakban nem kisebb feladatot vállalt magára – szó szerint "önként, dalolva" –, mint hogy a párt hatalmi gyakorlatának lírai szócsöve legyen. 

Az 1923-ban született (és 1999-ben elhunyt) Kuczka Pétert ma legtöbben mint a hazai science fiction atyját ismerik: ő volt az 1972-es indítású scifi-folyóirat, a méltán híres Galaktika alapító főszerkesztője és a Kozmosz Könyvek sorozat kitalálója. Érdemei szerzőként, fordítóként, szerkesztőként egyaránt elévülhetetlenek a tudományos-fantasztikus irodalom meghonosításában.

Kuczka 1945-ben indul, költőként, verseiért ’49-ben Baumgarten-díjjal jutalmazzák.1948-tól áll a diktatúra szolgálatában – ő aztán egyáltalán nem cinikusan, hanem erős belső meggyőződésből, amit csak úgy árasztanak magukból energikus versei. ’56-ig szakszervezeti és pártfunkcionárius, 1948-tól az MDP kultúrpolitikai osztályának munkatársa, majd a Magyar Írószövetség szervező-titkára és az Irodalmi Újság munkatársa. És közben ontja a meggyőződésétől harsogó poémákat minden aktuálpolitikai mozzanatra, akár konkrétan A Központi Vezetőségnek címezve. A túláradó odaadás ellenére, Kuczka pártimádó dalainak valahogy mégis megvan a maguk hitele: egyszerűségükből őszinteség cseng ki, hangnemük gyakorta problémafeltáró, sőt olykor bíráló – mindenestül barázdáltabbak, mint a jólétüket féltő helyezkedők előre megfontolt szándékkal elkövetett sematikus tirádái.

Kuczka Péter
A KÖZPONTI VEZETŐSÉGNEK
        
Elvtársak, ma, a szavazáson
fölemelem tagkönyvemet,
kicsiny, piros könyv, drága Pártom
ad vele erőt és hitet,
cifra szavak, vastapsok nélkül,
– egyszerű párttag – szavazok:
Központi Vezetőség,
elvtársak, itt vagyok!
Azért adtam az életemből
közös célunkért éveket,
hogy tunyaságból, félelemből
kiemeljük a lelkeket,
hogy a szabadság, egyenlőség
kemény tettekre váljon itt,
és hogy köszöntse fényes bőség
nemzetem nemzedékeit.
Nem állhatunk meg, a megállás
közöny, rothadás és halál,
hogy megpuhuljunk, elaludjunk,
száz ellenségünk arra vár,
erős a munkásosztály ökle,
s a nép óriás, jó anya,
akit szeret, védi örökre,
s nem kell levélként hullnia.
Volt már, hogy magam verekedtem,
az is, hogy egyedül maradtam,
a sebeket már elfeledtem,
s itt vagyok egy nagy akaratban,
előre és nem hátramenni,
élre állni szívem szerint,
ütni, meggyőzni, cselekedni,
dalolni népem tetteit.
Nagy, nagy bizalom van szivemben,
hogy félrelökjük azt, aki
zavart támasztva a menetben
meg akarna állítani,
a szektásságot, butaságot
űzzük messzire sorainkból.
        
Nagy erővel s hittel szivében,
elvtársak, itt egy párttag indul.

Látott – és kinyílt a szeme

Amikor a korrekcióra törekvő Nagy Imre-kormány felkéri az írókat, hogy az országot bejárva őszintén tárják fel, amit tapasztalnak, Kuczka Sarkadi Imrével Hajdú-Biharba és Szabolcs-Szatmárba megy. Ezen a körutazáson nyílik meg a költő szeme előtt a mély szakadék, ami az imádott eszme és a kiábrándító való között tátong. Revelációját versciklusban vallja meg, Nyírségi napló címmel. És ahogy eddig a lelkesítő ideát és a kommunizmusépítés nehéz gyakorlatát megénekelte, most ugyanolyan erős személyes érintettséggel számol be a megnyomorított vidék fájdalmáról, drámai képekkel, keserű hangon.

A mű felett komoly vita tör ki a Rákosi-szektások és a Nagy Imre-pártolók között – egyes történészek szerint ebből kerekedik az "írók lázadása". De ha ezt a vihart nem is ő kelti egyedül, '53 és '56 közti politikai tevékenységével és műveivel Kuczka Péter is sietteti Rákosi bukását és a forradalom kitörését, amelynek elvérzése után a "szellemi előkészítésben" és az eseményekben való részvétele miatt szilenciumra ítélik. Egyetlen sort sem publikálhat ’64-ig, éppen 8 évig, tehát pontosan annyi ideig, amennyit a rendszer szolgálatában töltött.

Önálló verskötete pedig negyven éven át nem jelenhet meg. A hallgatás hosszú évtizedeiben fedezi fel magának a scifit. Később állást kap a Móra Kiadónál, aztán ’64-től már legalább folyóiratban közölheti a verseit, de új kötete az ’55-ben megjelent Jónapot! című után egészen ’95-ig nem jön ki. Ekkor Út a folyóhoz címmel kisebb válogatást jelentet meg azokból a versekből, amiket ’57 és ’93 között a fiókjának írt.

Kuczka Péter
NYÍRSÉGI NAPLÓ
(részlet)

4
Az öregasszony megállott a dűlő
sarkán a vedlett akácfák alatt,
oly szürkén, mint egy vizekbe merűlő
roncs ág, vagy hétköznapi gondolat,
s tompán, mintha a föld szólalna meg
beszélt, szórta a panaszt és az átkot, –
ezt a jajokkal s istennel kevert
vad litániát, sötét miatyánkot.
Keskeny válláról csengve földre csapta
a munkától kifényesült kapát,
és vékony öklét úgy döfte magasba,
akár a szélben országúti fák,
és szájából, e fogatlan üregből
szaggatottan és csúnyán bugyogott,
mintha a gyomor nehéz ételt vet föl,
a zokogással elkevert szitok.
Mert zokogott már. Rázta tehetetlen
dühe és mindenféle fájdalom,
hogy nem tud gyógyszert adni a gyereknek,
s nem lesz öregségére oltalom,
s hogy eddig be nem teljesült remények
szítták erejét és a föld s a nap,
és hatvan hosszú és keserves évet
nyögött az élet igája alatt.
És zokogott a kicsi öregasszony,
már nem átkozott senkit, csak magát,
megvert kutyaként nyöszörgött panaszlón,
remegve, mint az országúti fák,
csitult lassacskán, a fekete kendőt
arcába húzta, aztán vontatott
léptekkel, – mert várta a szedetlen föld, –
minket a dűlő sarkánál hagyott.
Elvtársak, ott az északi falukban,
hol gyárak füstjét nem viszi az ég,
hol nem dörög vasút, és nincs még villany,
megláttátok-e ezt a nénikét?