Az előadás címe talán kissé hosszú és nehézkes, de kellőképpen többértelmű. Azonban mégis „megküldi" azt a nehezen fogalmiasítható tartalmat, amit a darab körüljár. Hisz nincsen kauzális történet, nincsenek igazán emberi léptékben mérhető kapcsolatok, nincs hagyományos narrativitás. Van a zene, és vannak a táncosok. A zenét Pusztai Gábor szolgáltatja, aki játszik mindenen, ami a keze ügyébe kerül. Ez így kellőképpen hangzatos megfogalmazás, a helyzet nyilván nem ennyire esetleges. A darab nagyon is komponált. Legalább is az első kétharmadában annak tűnik.

Ki kellene keveredni ebből a sejtelmességből, úgyhogy próbálok pontos lenni. Az előadás nyitó képében az egyik táncosnő (Lőrinc Katalin), miután a zenész „körbedobolta”, egy hatalmas olajoshordó tetején felveszi egy archaikus szobor pózát, s azt igen hosszan, rezzenéstelenül megtartja. Majd a különböző felületeken létrehozott ritmusképletekre kezdenek bele a táncosok csoportos-, duett- és szólótáncaikba, nagyon gazdag és izgalmas koreográfiai anyaggal. Mozgásuk valóban mintha a ritmusra, zajra, zörejre adott reakció lenne, ám nem improvizatív, hanem nagyon is pontosan, rögzített módon. Táncuk által láthatóvá válik a hangzás, az ütem, a ritmus. Mintha értelmeznék az előadás hangzórétegét, ám ezt nem annak rovására teszik. Eltáncolják, és nem letáncolják a zenét.

A nagyon technikás, óraműszerű pontossággal végrehajtott koreográfia izgalmasan harmonikus a hangzással és az élményt még fokozza, amikor bekapcsolódik a háttér egy fontos vizuális eleme, az a hátsó vászon, amelyre vetülve a táncosok akciói szinte filmszerű látványt teremtenek. Az egyik legszebb mozzanata ennek, amikor a szoborságából kilépő táncosnőt hordóstul átcipelik a tér másik oldalára. Az ezt követő jelenetben az ő némileg ironikus, bodybuilder mozdulatai mintha azt az erőt testesítenék meg, amely eddig minden mozgást generált. Felerősíti ezt az értelmezést a többiek „totemisztikus” tánca. S itt lehetne vége az előadásnak. Egyszer. De az megy tovább, mígnem a táncosok visszakerülnek a színpad jobb szélére, nyugalmi helyzetbe, kiinduló pozíciójukba, s beinduló esőgépek pergetik a vizet a lefóliázott hangszerekre. Ám az előadás folytatódik.

A második vég után egy újabb játék indul. A vizespohár „megszólaltatásával” s a pohárból ivó, majd táncolni kezdő táncosnő (Ladányi Andrea) mozgásaival egyértelmű lesz a hangzás látvánnyá tételének szándéka. Azonban itt sincs vége. A „totem” lekerül olajoshordó-posztamenséről, szólója után kooperálva a zenésszel megszólaltat egy harmóniumot, s a táncosok újra belendülnek. S még ebben az utolsó fázisban is mintha a koreográfus nem tudott volna határt szabni, még legalább egy potenciális végpontot túllép, mire valóban befejeződik az előadás.

Ettől az aránytalan s tulajdonképpen indokolatlan hosszúságtól a darab az utolsó harmadában már nagyon nehezen figyelhető és élvezhető. Több előadásnyi ötlet és lépésanyag sűrűsödött ebben az amúgy technikailag és gondolatilag egyaránt igényes és professzionális produkcióba.

Koreográfia és színpadkép: Horváth Csaba
Fény: Payer Ferenc
Hang: Kondás Zoltán
Jelmez: Benedek Mari
Táncolják: Ladányi Andrea, Lőrinc Katalin, Kozmér Alexandra Koháry István, Kerényi Miklós Dávid
Zenész: Pusztai Gábor