Úgy tűnik, sokan az irodalomra voltak csak kíváncsiak, a szépirodalomról való szerzős-kérdezős beszélgetésre, de az ezt követő elméleti hancúrozást már nem vállalták. Parti Nagy Lajos és Angyalosi Gergely beszélgetése végén sokan elhúzták a csíkot a januári Légy Ott-ról. De legalább ülve készülhetett fel a második menetre a hallgatóság, azaz a következő beszélgetésre a Lettre téli számának szerzőivel, az elmúlt harminc év magyar prózájáról.

Az „elmúlt harminc év magyar prózájáról” beszélgetni kábé negyven percben eleve annyira súlytalan vállalkozás, hogy a négy beszélgetőt, Karádi Évát, Selyem Zsuzsát, Márton Lászlót és Németh Gábort is nyomaszthatta erősen. Úgyhogy a felszínességet jóindulatúan tudjuk be az idő szűkösségének és a reménytelen témaválasztásnak. Az elmúlt harminc év prózája? Ezzel az erővel lehetett volna beszélgetni a csillagháborúról is, a fényesre koptatott irodalomelméleti közhelyeket akkor is tovább lehetett volna csiszolni, de akkor legalább drukkolhattunk volna, hogy sikerül-e Németh Gábornak felmondani a jól betanult „Minden szöveg”-leckét, ha a Marsra-szállásról kérdezik. A Lettre-nek nyilván kell a reklám, itt a téli szám, a Heti hetes előtt mégse reklámozhatnak, mert drága, meg hogyan is nézne az ki. Azon kívül meg az elméleteit mindenki szereti a csillogó szemű közönség elé tárni, úgyhogy könnyedén rá lehet venni bárkit, hogy beszélgessen akár egy ilyen eszement témáról is, mint az elmúlt harminc év magyar prózája. Meg a világbéke.

Márton László ügyes rétor, először hányavetin odadob néhány vad megállapítást a közönségnek, hadd kerekedjenek a szemek, ugráljanak az ádámcsutkák, forogjanak sebesen az agyak, hogy akkor most mi van, aztán ha ehhez képest később értelmes gondolatok is elhangzanak, az már csillogó zsenialitásnak fog tűnni. „Kortárs irodalom nem létezik”, és „Irodalomnak látjuk az irodalmat” – tudjuk meg. Két percben nyilván nem lehet kifejteni, hogy miért nem létezik kortárs irodalom, és hogy mit látunk minek, úgyhogy készpénznek vesszük a nagy író szavait. Vagy inkább mégse. (Másik megoldás: mindenki menjen szépen haza, lábát áztassa egy lavór meleg vízbe, és olvassa el Márton László tanulmányát a Lettre-ben, és abból minden kiderül. De akkor meg minek ez a buli, csókolom?) Mire feltápászkodunk a mélyütésből, már Selyem Zsuzsánál a szó, aki a matematika felől jött az irodalomtudomány területére. „Mit tudhat egy férfi a mosásról?” – legyintünk lenézően. Pedig tud. Tanulmányában tíz művet választott ki, melyeket különböző elméleti szempontokból közelített meg. Ja, merthogy a beszélgetés résztvevőinek ezúttal saját dolgozatukból kellett felkészülniük. A tanulmány felmondásában Selyem Zsuzsa nem volt olyan penge, de azt legalább megtudtuk, hogy a szövegek maguk kínálták a megközelítési módokat, és hogy a vakmerő célkitűzés az volt, hogy megvizsgálja, hogyan változik a prózaírás nyelve.

Amikor Szilasi László kapta meg a mikrofont, elmesélte sokkoló találkozását a realista prózával egy Nádas szöveg terében. Ledöbbentette. Felkavarta. Ezek az érzések pedig gondolkodásra késztették. Úgyhogy vázlatszerűen ismertette is az eredményt. Azt szerintem nem tudtuk meg, hogy mi van a realista prózával, de a kötelező kulcsszavak legalább elhangzottak: mimézis, imagináció, szövegszerű szöveg, illúziókeltő szöveg. Elégedetten simogattuk a pocakunkat, megkaptuk, amiért jöttünk, a napi adagot, legyünk vele boldogok, másnak még ennyi se jut. Az már szinte törvényszerű volt, hogy Németh Gábor sorra veszi a maradékot, amit Szilasi hagyott. A jó tanuló felel. Nagy meglepetés nem ért, amikor azt hallottam, hogy referencialitás nuku, felejtsük el, illetve ne, mégse felejtsük el, de ne úgy képzeljük el, hogy a valóságra utal a szöveg, hanem, hogy másik szövegekre, egyébként meg amúgy is minden szöveg, meg elbeszélés. De hülyeségeket beszélek, mert valójában nagy meglepetés volt, hogy ötszázadszorra is illemtudóan elő lehet még kapni ezeket a szépen leszopogatott elméleti csontokat, és a közönség közé hajigálni.

Szerencsére színesítette mindezt Németh Gábor egy életből vett példával, példázattal, amely az alsógatyák, a kettős szülőgyilkosság, meg a piszkos rózsaszín masnival átkötött szerelmes levelek körül bonyolódott. Azaz Németh Gábor kidobni sem akarja, de elolvasni sem szülei régi szerelmes leveleit. Mert az kettős szülőgyilkosság lenne, és akkor már inkább tartja a leveleket az alsógatyái között. Hogy mi köze volt ennek a témához, már nem emlékszem. Gondolom, az alsógatyák is szövegként működnek, vagy valami ilyesmi.

Hozzám legközelebb Márton László nézete állt, dacára annak, hogy idétlen selyemsálakat csavar a torka köré. (Valaki szedje már le róla!) Szerinte az irodalmi folyamatokat rengeteg dolog befolyásolja, akár egy közepes kritika is. Egyébként meg bonyolult az egész, nem lehet harminc évet összefoglalni, csak ha egyszerűsít az ember. Na igen.

Szilasi vitatkozhatott volna is ezzel, mivel ő egyszerűbbnek látja a dolgokat. „Az irodalomra kevés dolog van hatással”, az egész csak a retorikai alakzatok háborúja és békéje, élete és halála, jönnek, mennek, születnek, gyermekeket nemzenek, aztán meghalnak. Mondja is, hogy steril elmélet az övé. Ha valahol nyilvánvaló volt ennek az estnek a nyomorúsága, akkor ez volt az a pont. Nagy vita, nagy összecsapás nem alakult ki, pedig érdekes lett volna ütköztetni érvet az érvvel. De hát nyilván nem ezért gyűltünk össze, inkább csak úgy ücsörögni, fogócskázni, mászókázni. És különben is, mit reklamálok itt, örülnék, hogy egyáltalán terítéken volt ez a realizmus-probléma.

Aztán szóba került még a másik slágertéma: van-e női irodalom. De már megint kiderült, hogy nincs. Ezen a fronton sem történt tehát áttörés, mehettünk haza. Előtte még Márton Lászlót rávették valahogyan, hogy foglalná össze fél percben a magyar irodalom lényegét. És megcsinálta. Úgyhogy én most összefoglalom az összefoglalást: törések a fejlődésben, régi és új harca, rövid idő alatt fejlődött ki, hatalmas teljesítmények és silány provincializmus egyidejűleg.

A hónap legviccesebb kérdését pedig búcsúzóul köszönjük meg Karádi Évának, amelyet Márton Lászlónak tett fel: „Befolyásolja-e, hogy mi a trendi az elméletben?” A válasz mellékes, a poén már elhangzott.