Belépve a Budapest Sportarénába furcsa látvány fogadott: a színpad a lezárt baloldali nézőtér előtt állt, vele szemben széksorok és a jobboldali nézőtér. Később kiderült, hogy nemcsak a meglepően kis számú néző – néhány ezren lehettünk – , hanem a zenészek és velük együtt a hangok is elvesztek a hatalmas térben, ugyanis középmagasan lévő helyemen ülve a kelleténél többször ragadott ki a VIP-vendégek visszatérő tányércsörgetése a libabőröztető, simogató meditációból.

Pedig Loreena McKennitt zenéje és az azzal finom összhangban lévő színpadi fények intim közeget igényelnek, hogy kiterjesszék, elmélyítsék azt, és a hatás továbbhullámozzon a befogadóban. A kanadai énekesnő hangja ugyanis nem elsősorban úgy tiszta, hogy nem hamis, hanem úgy, hogy tisztít és tisztulásra serkent. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a víz elemhez tartozik, és mintha tudatosan fogná vissza magában a tüzet, pedig ugye az is tud tisztítani, csak épp nyersebben, kínzóbban.

Szinte minden dalában megfigyelhető a felfele építkező dallamvezetés: a halkuló-erősödő hangok játéka, ami azonban a végkifejlet előtt megáll, néha vissza is fordul, mintha az énekesnő megijedne az orgánum mélyén rejlő purgáló potenciáltól.

Loreena McKennitt - The Bonny Swans

Talán ezért – és nem heavy metálon szocializált fülem torzító hatása miatt – hagynak bennem a rockosabbra hangszerelt dalok minden zseniális megoldásuk ellenére némi hiányérzetet. Ilyen volt például az első részt záró, az elöl ülők által óvatos örömkiáltásokkal fogadott The Bonny Swans, amelyben a gitár és a hegedű ötletes kérdés-felelet játéka akár meg is ágyazhatott volna az extázisnak, ami azonban a fenti visszafogottság miatt nem bontakozhatott ki igazán.

Teljesebbnek éreztem a melankolikus dalokat, amelyek – mint a harmadikként játszott Bonny Portmore vagy a ráadás előtti Old Ways – úgy képesek ringatni a lélekemelő szomorúság magzatvizében, hogy a születés is reményt keltővé válik, a lét természetes velejárójává.

Loreena McKennitt- Bonny Portmore

Éppúgy, mint Loreena hangja, ami meglepően fiatalabb az arcánál: a bőr öregszik, ráncolódik, de a hang megállt egy örökifjú érettségnél, abba ugyanis hiába pumpálunk Botoxot, arra csak vigyázni lehet, ápolni.

A pophoz közeli műfajokban az is szokatlan, hogy egy előadó ennyire elmélyülten foglalkozzon dalai témáival: McKennitt nem ír és skót őseit használja kelta kutyabőrnek, hanem éveket tölt zenéje gyökereit kutatva, és erről még be is számol az átvezető szövegekben minden önünneplő sallangtól mentesen. Így kerülhetett két szerzeményben is társszerzői szerepbe W. B. Yeats (Down by the Sally Gardens, Stolen Child), így képzelhettük magunkat egy 19. századi ír szerelmes ifjú helyébe (The Star of the County Down) vagy így utazhattunk el a koncert egyik csúcspontján egészen Santiago de Compostelába (Santiago).

Hárfázik, zongorázik, harmonikázik, mesél, mögötte egy profi zenészcsapat hangszerkavalkádja (volt itt buzuki, ud, furulya, duda, és ki tudja, még mi), és persze mindenekelőtt énekel, sőt varázsol. A 2010-es lemez címadó dala, a The Wind that Shakes the Barley alatt lágy szellőt éreztem az arcomon; néztem körbe, de sehol egy szélgép – szerintem azt is Loreena fújta.

The Wind That Shakes The Barley