A művészetben nincsenek általános igazságok. Lehetetlen megmondani például, hogy mitől jó egy zenemű, vagy mitől lesz felejthetetlen egy előadás. Megfogalmazhatunk elvárásokat, amelyeket a zenei produkciók kapcsán elengedhetetlen feltételként szabunk meg – ne legyen hamis, ne essen szét, legyen kidolgozott a dinamika stb. -, ám arról, hogy végül mi hódítja meg legbensőbb érzéseinket, csak dadogni tudunk, azt sosem vagyunk képesek szavakba önteni.

Sőt, előfordul, hogy annak ellenére ejt rabul az előadó, hogy bizonyos előre meghatározott feltételeink nem teljesülnek. Beethoven D-dúr hegedűversenye a zeneirodalom egyik legtöbb elvárással terhelt műve. Az én fülemben is számos kiváló előadás visszhangja zsong, és el kell ismernem, hogy egy ideje már nagyon nehezen tudok új interpretációknak helyet szorítani. Ennek ellenére a Charles Dutoit vezette Royal Philharmonic Orchestra és Baráti Kristóf előadása biztosan egy életre szóló emlék marad számomra.

A zenekar elsősorban varázslatos hangzásával vont a bűvkörébe, már az első timpaniütésektől kezdve. A londoni együttes elérte azt, amelyet csak a legjobbak tudnak: nem több különböző hangszert, hangszercsoportokat hallottam egyszerre, hanem ezek termékeny összességeként valami egészen új született meg a teremben, amelynek hangzását nem lehetett már meglévő, ismert hangszerhangzásokhoz kötni.

Olyan érzés volt a zenekart hallgatni, mint mikor már meglévő színekből egy soha nem látott újat keverünk ki. A hangzás ráadásul tökéletesen követte a zenei történéseket: ha kellett bársonyosan, ha kellett harciasan, de mindig telten és gazdag tónusvilágba ágyazva ábrázolta a zenét.



Charles Dutoit zeneigazgató szenvedélyes, széles mozdulatokkal irányította a zenekart: ő az a fajta karmester, akit akár zene nélkül is szívesen elnéznénk. Gesztusai, hatalmas karívei, de még a lábmunkája is vonzotta a tekinteteket. A háta közepéről is látszott, mit szeretne kihozni zenekarából, és szándékai valamint a megvalósítás a legmagasabb szintű zenei élményt nyújtották a közönségnek.

Ehhez a magas színvonalú művészi környezethez csatlakozott Baráti Kristóf, világjáró hegedűművészünk a Beethoven-művel, és bátran állítható, hogy egyenrangú alkotótársakként teremtették meg a romantika géniuszának nagyszerű szerzeményét.

Baráti Kristófról minden elmondható, amivel egy hegedűklasszis jellemezhető: meggyőző dinamikai és technikai eszköztárral rendelkező, virtuóz művész, aki az előadói szabadságot és a mű belső törvényszerűségeit kiváló arányérzékkel érvényesítve, elbűvölő, színgazdag hangon játszik hangszerén.



Mindemellett a mostani koncert alapján a - hozzám közelebb álló - kamarazenész típusú szólisták közé sorolható, aki koncepcióját minden szenvelgéstől, magamutogatástól mentesen, a vele együtt dolgozó zenekarral és vezetőjükkel közösen alakítja ki.

Mindvégig ízléses egyensúlyt tartott fönn az előtérben való érvényesülés és a háttérbe vonulás között, jól felismerve, hogy a zene éppen mit kíván meg az előadótól. Az együttműködő művészre jellemző kép, ahogyan a darab végén Baráti Kristóf a zenekari zenészek közé besorolva fogadja a közönség tapsviharát, míg Charles Dutoit - a helyzetet felismerve - személyesen tolja ki őt a szólistát megillető helyre.

Nehéz kiemelni a koncert azon pillanatait, amelyek életre szóló élményekre adnak alapot, mert számos ilyen volt. Ám az első tétel kadenciája, amelyet Baráti Kristóf olyan tökéletes polifonikus érzékkel adott elő, mintha több hegedűs játszaná, és a kadencia utáni zenekari visszatérés, amelynek jellemzésére jobb szót nem találok, mint hogy valami egészen hátborzongató, földöntúli  - nos, e két pont az előadóművészetről alkotott elképzeléseim betetőzését jelentette.

Engedtessék meg azonban, hogy egy negatív észrevételt is tegyek, méghozzá a 2. tétellel kapcsolatban, amelynek tempóját túl lassúnak, vontatottnak éreztem, s emiatt a bennem elvárásként jelentkező markáns ritmika és a hosszú hangokból álló dallam karaktere nem érvényesült kellőképpen.

Ezt valószínűleg nem csak én gondoltam így. A fúvósok pontatlanságaiból, meg-megbicsaklásaiból, az összjáték apró hiányosságaiból ítélve a zenészek sem tudtak feltétlenül azonosulni ezzel a ragadós tempóval. Arra mindenestre jó volt, hogy minél tovább élvezhessük a vonósok éteri hangszínben zsongó szólamait.

A 3. tétel ismét jól eltalált, fegyelmezett tempóban, pontos, jellegzetes akcentusokkal tarkított karakterben hangzott fel, minden olyan értékkel felruházva, amely - az első tételhez hasonlóan - hosszú időre meghatározza a hallgató darabhoz való viszonyát.

Dvořák második félidőben elhangzott "Újvilág" szimfóniája a hegedűversenyhez képest annyiban hozott újat, hogy az együttes dinamikai és hangszínváltoztató képességeiről is meggyőződhettünk.

A kontrasztok kidomborítására, amelyre a szimfónia remek lehetőségeket kínál, a Royal Philharmonic Orchestra felbecsülhetetlen eszköztárral rendelkezik, és ezzel a MÜPÁ-ban sem fukarkodtak a mű előadása során - így a 2012-es évi Budapesti Tavaszi Fesztivál záróeseményét méltó magasságokba emelték.