Az egyik legelismertebb kortárs kínai művészt 2011. április 3-án letartóztatták a pekingi repülőtéren, majd a nemzetközi tiltakozás hatására június 22-én szabadon engedték.  Ai Weiwei, aki a mai napig nem hagyhatja el Kínát, mára már szinte az ország kulturális ikonjává vált, ezért is nagyon aktuális a Jeu de Paume kiállítása. A felfokozott érdeklődést az épület bejárata előtt kígyózó sorok is jelzik.

A művész 1983 és 1993 között New York-ban élt, az itt készített fekete-fehér analóg fotók az életmű különösen szép és érzékeny részét alkotják. Már itt észrevehető Weiwei azon szándéka, hogy minden körülötte történő eseményt dokumentáljon. A sorozatban a New York-i hétköznapok kerülnek bemutatásra: barátok portréi (például Allen Ginsbergé) és családi fotók váltakoznak a metropolis nyüzsgésével, utcai tömegtüntetések, parkbeli lázadások és rendőri túlkapások képeivel. Bepillantást nyerhetünk a New York-ban élő kínai közösség életébe, a fotók nagyszerűen érzékeltetik az 1980-as évek hangulatát. Itt jelenik meg először a sorozatban való gondolkodás, amely az egész életművet végigkíséri: egy-egy esemény fázisokban való bemutatása, akár egy cigarettára gyújtásról, akár egy tüntetésről van szó, a különböző nézőpontok ütköztetése, a "variációk egy témára"-típusú alkotói módszer jellemzői.

Ai Weiwei apja betegségének hírére 1993-ban visszatért Kínába. A pekingi fotósorozatára – amelyet 1993 és 2002 között készített – szintén ez a már-már kényszeresen mindent megörökítő, dokumentarista látásmód jellemző. A művész bekerült a pekingi művészeti szférába, azaz az ottani "East Village-be", majd a független alkotói szabadság szószólójaként és kivívójaként gyakorlatilag a csoport szellemi vezetőjévé vált. Ezek a fotók a kilencvenes évek kortárs kínai művészvilágát mutatják, rögzítik más művészek performanszait, de Weiwei műtermét is láthatjuk, az alkotói munka stádiumaiba is betekintést nyerhetünk.

Továbbhaladva a kiállításon Ideiglenes látképek címen nyomtatott fotók futnak végig a termen, az egész falat beborítva, amelyen elhagyatott tájakat, lerombolt falvakat és lepusztult, üres tereket láthatunk. A terem falára rögzített három képernyőn, a fotók előtt viszont mindig egy – szinte a végtelenbe futó – országút látható. Kínában a "haladás"jegyében, lerombolták a tradicionális hutong házakat, sokszor egész falvakat tüntettek el, a fejlődésre hivatkozva. A sorozat címében szereplő "ideiglenes", a táj átmenetiségére utalhat, arra, hogy létezik egy senkiföldje, a már lerombolt és a még fel nem épített között: még feltűnnek a hutong házak maradványai, de már látszanak az új építkezés nyomai is. Erről a sorozatról eszünkbe juthat a Tíz perc (trombita) című rövidfilmekből álló 2002-es filmnek egy darabja, a kínai Kaige Chen által rendezett Mélyen elrejtett ezer virág. A felkavaróan szép tíz perces rövidfilmben egy férfit láthatunk, aki képtelen feldolgozni lakóhelye ledózerolását, és továbbra is odaképzeli a romok helyére egykori házát és egy költöztető céget próbál rávenni, hogy segítsenek neki elköltözni. A férfiak végül belemennek a szomorú "színjátékba", mint kiderül, nem először, és valószínűleg nem is utoljára. Az egész tárlaton végigvonul a rombolás motívuma, amire mindig kitalálnak valamilyen "megfelelő" indokot, hogy ne látszódjon: valamit végérvényesen tönkretettek. Az egymás mellett bemutatott, szinte egyformának tűnő, kihalt és pusztulásra ítélt terekből árad a kilátástalanság és a magány.

Szinte e mű folytatásának lehet tekinteni a Földrengés és a Sanghaj Stúdió fotósorozatot. Mindkettőben ismét valaminek az elpusztításáról, valódi romokról, vagy épp a nyomok nélküliségről van szó. A Földrengés című fotósorozat a 2008-as szecsuáni földrengés áldozatainak állít emléket, összeomlott épületek, például iskolák, romjait láthatjuk a képeken. Weiwei, aki a tragédia után azonnal odautazott, hogy megörökítse a hiány nyomait, rögtön támadások kereszttűzébe került, amikor nyilvánosságra akarta hozni, milyen hibák, például a rosszul megépített iskolák, vezettek több ezer gyerek halálához.

A Sanghaj Stúdio egy más jellegű pusztítást dokumentál. Weiweit 2008-ban azzal bízták meg, hogy tervezzen egy kulturális központot Sanghajban. Hosszú vívódás után úgy döntött elvállalja a feladatot, és az épület két év múlva elkészült. Azonban alighogy befejeződött az építkezés, 2010 augusztusában a kormány "illegálisnak" és nem megfelelőnek nyilvánította az épületet, és elrendelte azonnali lerombolását, amelyre mindenfajta előzetes figyelmeztetés nélkül, 2011 januárjában, egyik éjszaka sor került. Mire a művész másnap odaért, már semmi nyoma sem volt annak, hogy itt valaha egy épület állt, csupán Weiwei állandó rögzítés kényszerének köszönhető, hogy fennmaradtak fotók a stúdióról. Talán ebben a fotósorozatban tudatosul leginkább a nézőben az, hogy a "hatalom" játszik az emberrel, hogy több év munkája egy pillanat alatt a semmibe veszhet. Ugyanakkor az a megmagyarázhatatlan félelem is érzékelhetővé válik, amit Weiwei kivált. A bizonytalanság, a kapkodás, a felelőtlen döntések sorozata mind azt bizonyítja, hogy mégis félnek a művésztől, hogy az "megdöntheti a hatalmukat." Talán ilyen értelemben, noha az épületet lerombolták, mégis Weiweié a győzelem, hiszen képes megzavarni, megbolygatni a diktatúra fegyelmezett rendjét.

A Tündérmese a művész talán egyik leghíresebb, szociálisan legérzékenyebb projektje, a 2007-es kasseli Documentára készült, amikor 1001 kínai számára szerzett útlevelet és vízumot, majd Kasselbe utazott velük. Az "invázió" minden részletét film dokumentálja, de a projektnek része egy fotósorozat is, amely a kiállításon látható. Az utazók egy részéről egészalakos portréfotó készült, amint még Kínában, a lakóhelyük előtt állnak.  A fotók ereje az egyszerűségükben rejlik: a hatvan képen teljesen különböző emberek, a táncostól a professzorig, eltérő pózokban néznek bele a kamerába, van, aki mosolyog, más spárgázik, vagy csak egyszerűen áll. Ugyanakkor a jelenlétük mégis maximálisan érzékelhető, közel vannak hozzánk, értjük őket, a motivációjukat. Weiwei munkái igazból sosem akarnak többet mondani annál, mint amit valójában ott látunk: embereket, akik utazni szeretnének, illetve esélyt kapni arra, hogy mást is lássanak a szülőfalujukon kívül. A kiállításon látható két filmrészlet a Kasselben készült interjúkból áll: a fotósorozat és a videók együtt tökéletes képet nyújtanak ezeknek a névtelen, egymást nem ismerő embereknek a reményéről. Amint az egyik férfi mondta a videóban, akkor, ott a Documentán, Kasselben, Németországban (ahova valójában szintén nem szabad akaratukból mentek, azaz nem ők választották a helyszínt), életükben először tényleg szabadnak érezhették magukat.

Az utolsó teremben bizonyságot kapunk arról, hogy Weiwei mennyire képes folyamatosan megújulni. Itt a különböző mobiltelefonnal készült fotói, vagy egyéb, gyengébb minőségű képei láthatóak több kivetítőn párhuzamosan, valamint – mivel a művész 2009-ig vezetett blogot, amelyet végül a kormány megszüntetett (azóta a twittert használja) – különböző blogbejegyzései is kivetítőn olvashatók. Weiwei továbbra is mindent dokumentál, ami vele történik, életének legkülönbözőbb pillanatai tárulnak elénk: rögzítette egy műtétjét, vagy amint idegenek haját nyírja, a barátait, a műtermét, a macskáit és persze nagyon sokszor a művészt magát láthatjuk ezeken a fotókon. A látogatóra szinte rázúdul a Weiwei-i univerzum egésze, a tárlat végére szinte közeli ismerősünknek érezzük a művészt, aki ugyanolyan elszántsággal fotózza magát amint fogpiszkálóval támasztja ki a száját, mint a földrengés utáni házak romjait.

Természetesen, ahogy ezekből az önarcképekből is kitűnik, Weiwei műveiből nem hiányzik a humor és az irónia. Sőt, csakis ilyen módon lehet szemlélni ezeket az önarcképeket, hiszen ha egy percig is komolyan vennénk azokat, csak a művész egoizmusát látnánk tükröződni bennük. Finom irónia figyelhető meg azon a három részből álló fotósorozaton, amely azt a folyamatot ábrázolja, amint a művész a földhöz vág egy Han-kori, ősi kínai urnát. Ez a végletesen egyszerű fotósorozat sajátos humorral mutatja a művész viszonyát a múlthoz. Az 1995 és 2003 között készült Perspektívatanulmányok sorozat minden egyes darabja provokál. Mindig egy adott ország kulturális vagy más szimbólumának "mutat be", szó szerint. Weiwei középső ujja hol a Saatschi Gallery, hol a Reichstag vagy a Tiananmen tér előtt látható, ezen épületek mind erre a gesztusra ösztönözték a művészt, és a párizsi kiállítás plakátja sem lehetett más, mint ezen sorozat Eiffel tornyot ábrázoló darabja.

A folyamatosan kísérletező Weiwei – aki egy személyben építész, szobrász, fotográfus és blogger – több interjúban is kijelenti, hogy ő nem "political artist"/politikai kérdésekkel foglalkozó művész, noha szinte minden művében Kína társadalmi problémáival, gazdasági helyzetével és a diktatúra elnyomó rendszerével foglalkozik. Azonban, ahogy az interjúban is megjegyzi, nála az élet és a művészet nem választható szét, a kettő szorosan összefonódik egymással, sőt gyakorlatilag nem is lehet ilyen különbséget tenni nála. Erre utalhat a kiállítás címe is: Entrelacs, azaz Összefonódások az életmű diverzitását és összetettségét nyomatékosítja. Az Artpress márciusi számában adott interjújában tréfásan megjegyzi, először csak művész volt, aztán elkezdték politikainak titulálni a stílusát, pedig szerinte ez egy nem létező fogalom. "Csak kétféle művész létezik? Politikus és apolitikus?" – szegezi nekünk a kérdést. Hiszen számára nem "politika" az, hogy lerombolják a kínai falvakat, vagy hogy a mai napig cenzúra van az országban, netalán az, hogy emberek éveket várnak egy vízumra. Weiwei és a többi kortárs kínai művész számára ez a valóság, a mindennapi élet része, amellyel folyamatosan szembesülniük kell. Talán ezt végiggondolva már érthető, hogy miért tartja a művész nevetségesnek a politikai művész fogalmát, ugyanakkor miért evidens, hogy a külső szemlélőnek rögtön ez jut az eszébe. Ez a dilemma különösen érdekessé teszi a kiállítást.

Ahogy végigsétálunk a termeken, első pillantásra úgy tűnhet, a művész számára a téma a legfontosabb, az eszköz másodlagos, azonban valójában nem pontosan erről van szó. Ai Weiwei nem tesz különbséget, nem rangsorol egyes műfajok, formák, technikák közt. Ugyanolyan jó vagy fontos kifejezési mód lehet számára az analóg fotó vagy a mobillal készített kép. Nem mindegy, nem közömbös számára mit használ, hanem egyaránt nyitott mindenre. Egész életművén végigvonul a rögzítés élménye, az, hogy mindent meg kell örökíteni, minden egyes fázist és lépést, mert különben elvész. Talán a legérdekesebb Weiwei életművében, a művek sokszínűsége mellett, az, ahogy az exhibicionizmusa ötvöződik a szabadságvággyal. Talán éppen azért nem válik zavaróvá a nyilvánvaló és gyakran túlzott egoizmus, mivel létrejön valamiféle egyensúly, egy furcsa szintézis a különböző típusú művek között.

Ai Weiwei Entrelacs (Összefonódások) című kiállítása 2012. április 29-ig látható a párizsi Jeu de Paume-ban (1, place de la Concorde).