Jack Unterweger kriminológiai példatárba illő története azok közé tartozik, amelyekre a halálbüntetés hívei szoktak hivatkozni. Főszereplőjét még a hetvenes években ítélték el gyilkosságért Ausztriában. A börtönben írt egy könyvet Purgatórium címmel, sikeres szerző lett, majd – petíciókkal gyorsított – szabadulása után különböző osztrák lapoknak dolgozott, bűnügyi riportokat is készített egy rejtélyes sorozatgyilkosságról, amiről később kiderült, hogy ő követte el: prostituáltakat fojtott meg a melltartójukkal. 1994-ben elfogták, majd kilenc rendbeli emberölés miatt el is ítélték, de még az ítélet jogerőre emelkedése előtt öngyilkos lett.

Ahogy arra a cím is utal, a darab Unterweger könyvéből, a Purgatóriumból indul ki. Michael Sturminger, aki egy személyben írója és rendezője az előadásnak, tizenöt évvel Unterweger halála utánra, vagyis 2009-re, a bécsi bemutató idejére tette a cselekményt. Tizenöt purgatóriumban töltött év után emlékszik vissza a főszereplő az életére és életének főszereplőire, a nőkre egy képzelt könyvbemutató keretében, amelynek mi vagyunk a közönsége. Az operarendezőként is alkotó Sturminger a monodrámát az Orchester Wiener Academie és két operaénekesnő, Marie Arnet és Kirsten Blaise közreműködésével sajátos zenés színházi performansszá gyúrta össze. Úgy kezdődik, mintha egy koncertre ültünk volna be, csak a zenekar előtt, a színpad közepén álló egyszerű íróasztal és a rajta álló könyvkupac utal arra, hogy mégsem.

Aztán a zenés nyitány után besétál John Malkovich, feketében és fehérben, és lazán, mintha csak rögtönözne, beszélni kezd. Tollat kér a nézőktől, egy nőre rábízza a zakóját, viccelődik a zenekarral, poén poént követ. Arra, hogy már nem a színész beszél, hanem Unterweger, eleinte csak a kiadójával kapcsolatos megjegyzések utalnak, később egyértelművé válik, hogy az utóbbi. Felidézi az életében fontos szerepet játszó nőket, hozzájuk fűződő kapcsolatát, kezdve az édesanyján. Az asszonyokat a két szopránénekesnő személyesíti meg, de ezúttal csupa szenvedésről, csalódásról, gyötrelemről szóló ária jut nekik, játszanak bár anyát, szeretőt vagy áldozatot. Szegényeket ráadásul még fojtogatják is. Ezek azok a jelenetek, amelyekben Malkovich joviális, barátságos fickóból néhány másodperc alatt képes kegyetlen gyilkossá átlényegülni, és ha valakinek a Vígszínház méretes nézőterén belül olyan hely jutott, ahonnan az arckifejezését is jól láthatja, a váltások tényleg elképeszthetik.

Zene és szöveg egyensúlya csak egyszer-kétszer látszik elbillenni a monodráma kárára, és nem akkor, amikor Malkovich a nézőtérre lesétálva maga is hallgatóvá válik néhány percre, mert ebben az esetben ez is része a színháznak, hanem akkor, amikor eltűnik a színfalak mögött. Azonban amint visszatér, az egyensúly helyrebillen, azonnal színházban érezzük magunkat koncertterem helyett, annyira erőteljesen van jelen a színpadon.

A siker egyik összetevője, a világhírhez méltó színészi teljesítmény tehát adott. A kvalitásos, a karmesteri (Martin Haselböck), énekesnői szerepből a játék kedvéért kilépni is kész zenei-zenészi háttér szintén. A harmadik összetevő, a bűnügyet feldolgozó dráma már nem ilyen magától értetődő eset. Végig lebegteti a kérdést, hogy megtudhatunk-e valamit Unterweger igazi motivációiról vagy sem, folyamatosan az eladandó könyvre mint a titok letéteményesére utalgatva. Az egyszerű marketingfogás mögött a megismerhető és a megismerhetetlen, az igazság és hazugság, a determináltság és a szabad akarat dilemmái merülnek fel és záródnak ki sorban, ahogy Unterweger felveti majd szinte azonnal meg is kérdőjelezi ezeket a fogalmakat. Arról beszél, hogy az anyja születése után elhagyta, majd arról, hogy nem hisz a sanyarú gyermekkorral takarózó önfelmentésekben. Felolvassa a Wikipediából a saját magára vonatkozó szócikket, majd azonnal cáfolja is néhány pontját. Az ügyes, dramaturgiailag jól felépített szöveg biztosan vezet el a végül csak kinyitott könyv ürességéig és a hosszas, öngyilkosságra való készülődés után a szarkasztikus kérdésig, hogy vajon valóban azt hittük-e, hogy itt, előttünk lesz öngyilkos – ezzel egy utolsó fricskát adva a színpad és valóság kérdéskörnek. Ha mindezt nem Malkovich-tól halljuk, akkor egy másik nagyon-nagyon jó színésztől kellene hallanunk ahhoz, hogy ne érezzük túlságosan felszínesnek. És ha ez a nagyon-nagyon jó színész nem lenne világhírű, valószínűleg abból sem lennének teltházas előadások, még a Vígnél jóval kisebb színházban sem.

De aki eljött, az azért jött el, hogy azt a színészt lássa, akit valamelyik filmjében megismert-megszeretett. Gyaníthatóan nem kevesen voltak, akik Valmont-nal szerettek volna, ha csak képletesen is, randevúzni. És hogy mi a közös Jack Unterwegerben és Valmont-ban? Azonkívül, hogy mindkettejüket Malkovich játssza? Hogy ugyanazt bánják meg a végén. Nem azt, hogy tíz nőt megöltek, vagy hogy ki tudja, hányat tönkretettek, hanem azt, hogy ahhoz az egyhez sem tudtak mások lenni, mint amilyenek, hogy nem tudták meghazudtolni önmagukat.

John Malkovich viszont nem hazudtolta meg a róla kialakított képet. Az ilyen nagyon várt találkozások sokszor okoznak csalódást. Szerencsére most nem ez történt.

Pokoli vígjáték – Egy sorozatgyilkos vallomásai

Jack Unterweger szerepében: John Malkovich

Vezényel: Martin Haselböck
Közreműködik: Kirsten Blaise, Marie Arnet – ének, Orchester Wiener Akademie

Rendező: Michael Sturminger

2012. március 25.
Vígszínház

Budapesti Tavaszi Fesztivál

Fotó: Felvégi Andrea