A korai, egy szál akusztikus gitárra és egy doromboló basszusra komponált vallomásos dalversek hangulata köszön vissza a beszédes című Old Ideas-on, amely újfent maradéktalanul intim, magányos és szomorú-szép. Cohen reszelős, de mégis törékeny hanglejtése nem a kortárs élet ütemét követi; olyan, mint egy eltévedt, magunkba mélyesztett pillantás.

Felkavar és megnyugtat ez a csendesen kotorászó, önvizslató, eltűnt-elérhetetlen szerelmekkel, izzadt-fülledt, cigarettaszagú vágyakkal szembenéző, maró veszteségérzettel küzdő zene. Cohen szinte csak suttog, mégis úgy kúszik be a bőr alá, mint egy kiirthatatlan melódiafoszlány. Amit suttog, az pedig egyszerre profán és spirituális, ironikus és vérkomoly, elvesztett és elnyert, eljövendő és elmúlt, túl- és evilági – de leginkább fájdalmasan emberközeli.

A tempó majd’ az egész lemezen lassan csordogál: Cohen a saját ritmusára lépked, ám e felszíni minimalizmus alatt ravasz, gazdag hangszerelés húzódik. Dal és dallam esszenciája csomósodik itt össze az önvallomásos, élettel és halállal számot vető szerzeményekben: minden hangnak, hangnemnek, hajlításnak, hangulatnak súlya van.

Cohen a legkevesebből a legtöbbet hozza ki, de közben hangszeresek és vendégek sorával színezi dalait, miközben a hallgatóra kikacsintva üt meg különböző hangnemeket. Az orgona (Going Home, Come Healing, Different Sides) egymás után csikar ki áhítatot, vagy szólózik lazán, úgy csuklóból; ahogy a trombita hangja sem csak a végzeté lehet, hanem a feloldozásé is (Amen), és a hegedű sem csak sírni tud, éppúgy kísértésbe is vihet.

Habár a korai Cohen lemezek puritán soundja végig kísérti az Old Ideas-t, a korosodó művész úr érzékenyen, leheletfinoman építi be azóta felszedett zenei hatásait a dalokba. Akad itt a Hallelujah-t idéző, himnikus dalprófécia (Show Me The Place), jazzes feelinget árasztó, bendzsóval dúsított szám (Amen, Banjo), de ropogósan kemény basszusgitár-téma által vezényelt, húzósabb darab is (Darkness, Different Sides).

Az Old Ideas egy idősődő művész számvetése, ám egyben a számvető bölcs szerepének ironikus visszautasítása is. A Going Home felütése szolgáltatja az alaptónust (I want to make him certain / That he doesn’t have a burden / That he doesn’t need a vision), és a záró Different Sides is a magasabbrendű törvények humoros elutasításával zárul.

Ezen a lemezen Cohen még egyszer alámerül kedvelt témáiba, ám azokat a szokottnál is elfogadóbb, megnyugtatóbb hangnemben taglalja. A "vereséggel való élés kézikönyve" ugyanúgy felbukkan, mint az öregség tudata (Anyhow, Darkness), vagy a gyógyulás lehetősége, az ellentétek kibékülése (Come Healing).

Cohennél a szexualitás még mindig szomorú, beteljesülés és veszteségérzet által központozott aktus, amibe a bűntudat ugyanúgy belekeveredik, mint a testnedvek (I’m naked and I’m filthy and there’s sweat upon my brow / And both of us are guilty anyhow).

Az Anyhow testvérdala a játékos banjo-dallamokkal kísért, elmélkedősen elvágyódó Amen, amely csak a borzalmakban való elmerülés után láttatja a szerelem lehetőségét. Mint a Hallelujah, ez a dal is sokkal ambivalensebb, mint amit a címe diktálna; zeneileg egyre merészebben kapaszkodik-nyújtózkodik valami csúcspont felé, de Cohennél mindig csendes a katarzis, valami olyan, amin túl vagyunk, vagy amit még nem értünk el.

A kanadai zenész a maga visszafogott, ironikus melódiáival perli vissza azokat a nagy, örökérvényű témákat magának, amelyeket a popkultúra a maga harsány hozzáállásával kiüresített. Példának okáért a Show Me The Place is azért tud olyan hatásos maradni, mert nem több egy elmormolt-elmorzsolt felkiáltásnál, kérésnél.

Ráadásul a korábbi albumokon megszaporodó női vokálok vagy társénekesek is háttérbe vonultak ezúttal, hogy visszaadják a főszerepet Leonardnak. Habár régi zenésztársai felbukkannak az Old Ideas-on Patrick Leonardtól Anjani Thomas-on keresztül a Webb Sisters-ig, Cohen visszatérő mániái a szokásosnál is intenzívebben köszönnek vissza a lemezen (There’s something that I’m watching / Means a lot to me / It’s a broken banjo bobbing / On the dark infested sea).

A lemez leitmotivumáról, a gyakran metaforikus formában közelgő elmúlásról pedig jazzes könnyedséggel, sietség nélkül, olykor már-már feldobott hangulatban mesél (It’s coming for me, darling, no matter where I go / It’s duty is to harm me / My duty is to know).

Mintha ez a ráncos-rekedt, suttogó hang saját magát, és mások lelkét balzsamozná be, nyitná fel azok mélységeit, és nyugtatná meg magát és hallgatóját, hogy azért mégse lehet ebbe végleg beleveszni. Nem akar patetikus vagy végleges lenni: a dalok úgy hatnak, mintha egy szenvedélyekkel teli élet margójára írt dallam-jegyzetek lennének.

A lemezzáró Different Sides is úgy ér véget, mintha utána még jöhetne a következő; a tempósabb, felüdülést nyújtó, félmosolyt árasztó szerzemények (Going Home és Different Sides) önmagába zárják az albumot. Az Old Ideas – miközben ráérős-komótosan lépkedett végig – hirtelen kezdődik és hirtelen is zárul.

Talán még nincs vége a dalnak...