A Peter Brook-díjas Purcărete nem először jár Magyarországon: 2009-ben is vendégszerepelt a Nemzeti Színházban Wedekind Lulujával, valamint 2005-ben megrendezte a Katona József Színházban Shakespeare Troilus és Cressidáját. A Radu Stanca Nemzeti Színház társulatának tolmácsolásában bemutatott Farsang ambivalens élmények sorozatát nyújtja. A Parti Nagy Lajos fordítása alapján összeállított felirat köszönő viszonyban sincs a román szöveggel, ez egy laikusnak is feltűnő, és a hozzáértők (értsd románul beszélők) meg is erősítik. Feszélyező az élmény: a nézőtér egy része természetesen a hazai román kisebbség soraiból tevődik össze, akik számára ez ünnepnap, hiszen anyanyelvükön nézhetnek itthon egy előadást, méghozzá a Nemzeti Színházban. Ők a szöveget hallva gyakran fel-felnevetnek, mi, feliratot olvasók pedig nem értjük, min, hiszen sem a színpadon, sem a kivetítőn nem vettünk észre semmit, ami nevetésre ingerelne.  Néhány jelenetnél a kivetítő már sötét, a pódiumon remeklő (erről majd később) színészek pedig épp a dialógok sűrűjében vannak. Egy átverős, átöltözős komédiában, ahol a szerepek percenként cserélődnek, finoman szólva is bosszantó ez.

Caragiale műve 1885-ben íródott. A rendező nem a kortárs környezetbe, hanem a közelmúltba, körülbelül a nyolcvanas évek tájékára helyezi át a történteket. A sztorit részletezni felesleges: dupla szerelmi háromszög, elérkezett a leleplezések ideje, de pont karnevál van, mindenki a másik bőrébe bújik, kosztümöt cserél, hazudik. Ambivalenciáról szóltam, ellentétes érzésekről, amik az előadás nézése közben támadtak bennem.

A rendezés technikai része pazar, az apparátus lenyűgöző. Az egész nagyszínpadot lehintették porral, nagyszerű látványelem, de következménye, hogy az első sorokban ülők gyakran tüsszögnek. Nyugodtan tehettek volna az ültetők zsebkendőt a székekre, ahogy a Bánk bán – Junior előtt gondoskodnak törülközőről. A tér egyébként kezdéskor majdnem teljesen üres, egy teherautó platója tolat be, onnan kerülnek elő a díszlet elemei. Nagy ötlet… - mondhatnánk szkeptikusan, de itt az eseményekhez abszolút passzol. A társulat aztán össze is pakol majd maga után, sőt Purcărete összevonja a két felvonást, az átállás zökkenőmentesen történik meg, észre sem lehet venni. Két óra szünet nélkül, dicséretesen mozgatva mindenki, pörög, nincs egyetlen egy másodperc sem, amikor ne érnének újabb és újabb impulzusok. Szlávosan folyik az alkohol, a háttérben kis mikrotörténetek külön megkomponálva, az ételek szaga a régi piacok kolbászos bódéit juttatja eszünkbe. A lebukásnál a hivatalos szervek beidomított rendőrkutyával érkeznek. A darabban szereplő többi állatot a színészek magukon hordják: bundák tömkelege sokkolja az állatvédőket, a cigaretta pedig azokat, akik már most feljelentgetik az anyagiakban nem dúskáló magyar teátrumokat az e-cigaretta hiánya miatt. A fény (a rendező maga állítja be) szenzációs, a kékes félhomály tökéletesen visszaadja az éjszakát, emellett remekül passzol a miliőhöz, a csúnya szereplőkhöz, a magánélet zűrzavaraiból a báli fergetegbe menekülő jövőbeli emberi roncsok világához. Bármikor kattintanánk képzeletbeli fényképezőgépünkkel, az eredmény nézőcsalogató lenne.

A legnagyobb dicséretet azonban mégsem a látványért felelősek érdemlik (Dragoş Buhagiar), hanem a színészek. Már ha vannak, mert ebben az előadásban mindenki olyan hiteles, mintha nem is kellene játszania. Leginkább az első osztályú filmes aktorokhoz lehetne őket hasonlítani: tökéletes mimika és gesztusrendszer, de kimértségnek sehol sincs nyoma. Orra bukás és rohangálás közben sem zökkennek ki, nincs az, ami a hazai színpadon megszokott, hogy a színész először eljátssza a rendezői instrukcióknak megfelelően a mozgást, aztán elmondja a szöveget. Itt a kettő összefolyik, innen elsősorban a dinamika és életszerűség. A karakterek együgyűek, de még ez az együgyűség sem von le semmit a hitelességükből. Ha visszarepülnénk az időben és egy ilyen kis román városkába pottyannánk, ezek a karakterek jönnének szembe az utcán.


A sok pozitívum után lehet, hogy váratlanul következik, de összességében mégis azt kell mondanunk, hogy mindezen dicsérendő részteljesítmények ellenére is a Farsang két szék közül a pad alá esik. Nem működik. Komédiaként legalábbis biztosan nem. Nem jó, mert hiányt hagy nézőjében. Nem katarzist, sem egy szórakoztató estét, el sem gondolkoztat különösebben. Mert ha nem komédia, akkor meg mi? Erre a kérdésre nem ad a rendező választ. Ha pedig csak annyi a koncepció, hogy vegyünk elő egy régi slágerdarabot, amire röhögni jártak nagyanyáink és a mai kor követelményei szerint modernizáljunk, tegyünk erőszakot rajta, még ha a szöveg ellenkezik is: ez kevés. Vagy ha nyitott a mű, el kell akkor dönteni, miért nyitjuk fel. Purcărete rondít. Elcsúnyítja a színészeket, a farsangi zenekar már-már horrorisztikus, a zene, amit játszanak, nem kevésbé. A karnevál szürreálissá válik, az ábrázolt világ visszataszító. A karakterek nem szerethetők, egyedül a műfajban amúgy is az észt hordozó inas karaktere nem fajankó. A rendezői attitűd különbözik például a klasszikus cseh komédiákétól: ott is hóbortosak a szereplők, de általában bírják a rendező szimpátiáját: itt nem.  Mindebből persze az sem következik, hogy kritikusan állna hozzájuk. Meghagyja őket szűkre szabott kis világuk keretei között, követi őket az események során, majd elbúcsúzik tőlük. Részvét, visszavágyódás, harag nélkül. Mint mi, nézők.

Ion Luca Caragiale: Farsang

Közreműködik.: Marius Turdeanu, Constantin Chiriac, Ofelia Popii, Liviu Pancu, Adrian Matioc, Nicu Mihoc, Cristina Ragos, Raluca Iani, Serenela Muresan, Cristian Stanca, Pali Vecsei, Adrian Neacsu, Catalin Patru, Edi PAtrasu, Mihai Coman, Florin Cosulet, Viorel Rata, Cristina Stoleriu és a gyermek Sanziana Stan, Bunny, a kutya

Zenészek: Vlad Robas, Tomohiko Kogi (hegedű), Ungvári Éva (furulya), Boldizsár Emőke (fuvola), Ema Vetean, Veronica Arizancu (alt szaxofon), Claudiu Faslamas (trombita), Codruta Vasiu (harmonika), Liviu Vlad (dobok)

Zene: Vasile Sirli
Díszlet: Dragos Buhagiar
Világítás: Silviu Purcarete, Dragos Buhagiar

Rendező: Silviu Purcarete

Román nyelvű előadás, magyar feliratozással

Bemutató: 2012. március 23.
Nemzeti Színház

Budapesti Tavaszi Fesztivál

Fotó: Felvégi Andrea