4.

Mivel úgyis minden beszámoló a főbanda, az Ektomorf ajnározásával lesz tele, és egy-egy semmitmondó félbekezdéssel az előzenekarokról (az esélyegyenlőség szellemében) rájuk nem sok figyelmet szentelek, itt az elején lerendezem őket. Az Ektomorf az egyetlen magyar metálegyüttes manapság, akinek sikerült igen komoly nemzetközi sikereket elérnie: kiadójuk (metálon belül az egyik legnagyobb), a Nuclear Blast nagy erőkkel reklámozza őket szerte Európában. Olyan koncerteken, fesztiválokon lépnek föl, hogy az már álomszerű, meg nekik is lehetnek limitált, ilyenextrás, olyanbónuszos, amolyandobozos kiadványaik – ez már a nyugat, kérem szépen. (Furcsállom egyébiránt, hogy idehaza nem lovagolta meg még derekasabban őket a trendi kultúrmédia, hiszen a mondanivalójukban a cigány identitás hangsúlyozása központi motívum – mondjuk a beígért „cigányzenéből vett motívumok”-at nem nagyon vettem észre.) Minthogy soha nem láttam-hallottam őket korábban (lassan már a védjegyemmé válik, hogy olyan dolgokba ütöm az orrom beszámoló, kritika címén, amihez semmi közöm), most megbizonyosodhattam afelől, hogy nagy mértékben rászolgálnak az elért sikerekre – még ha a tulajdonképpeni tartalomnak (nehéz kimondani, de „művészi tartalomnak”) ehhez vajmi kevés köze van.

Nyilvánvalóan mindenki rájuk volt kíváncsi: teltház, több száz kint rekedt ember, hisztéria. Az előzenekarokat változó aktivitással, átéléssel fogadó tömeg csak a végén indult be igazán, valami hihetetlen eufória kezdett kavarogni a levegőben. A frontember, Farkas Zoli kb. 8-10 „kibaszott” kíséretében adta tudomásunkra, mennyire el van ragadtatva ettől a fogadtatástól. A „hálás közönség – hálás zenekar” hálás kis körforgásának lehettünk szem- és fültanúi. Mivel egy 1994-ben indult csapatról van szó (az est fellépői mind bő évtizedes múltra tekintenek vissza), számomra végig ott volt a féktelen öröm mögött valami keserédes, nosztalgikus érzés, aminek néhányszor hangot is adtak: léteztek ők már az ínségesebb időkben is, amikor az ilyen koncert, ilyen promócióval, ekkora közönséggel elképzelhetetlen lett volna. Számomra a mérleg a „sok gyakorlás, fejlődés meghozza a gyümölcsét” helyett inkább afelé billen, hogy „változnak az idők, a trendek pedig jönnek-mennek…” No, de ennyi fanyalgás elég is lesz mára.

3.


Az említett nosztalgia a promószövegekben, meg a felkonf-okban is megfogalmazódott: 2001-ben, az Ektomorf nemzetközi áttörése előtt ez a három együttes (szegény Gire-ék mindig csak úgy lettek megemlítve, hogy „ja, hát meg a Gire is itt van”) közös turnén vett részt – egyébként ugyanabból a zenei szubkultúrából nőttek ki a kilencvenes évek közepén. Míg azonban az Ektomorf ügyesen alkalmazkodott a nemzetközi metáltrendekhez (egyáltalán nem kellett magukat „elárulni” vagy „eladni” ehhez), a Cadaveres (egykor: Cadaveres de Tortugas) pedig sikeresen befiatalított (erről később), addig a Replika sokkal inkább az évek során kialakult saját, határozott stílusához maradt hű. Nekem úgy tűnt, az ő koncertjükön alábbhagyott az ifjak lelkendezése, és inkább a – szép számban fölvonuló – ősrajongók örültek nekik igazán. A Replikánál ez a generációs dolog különösen érdekes, hiszen - ha jól tudom - a frontember, Csató Péter, lassan saját gyermekével egykorúaknak tolja a metált. Persze önmagában ez semmit nem jelent, lásd Tankcsapda. Replikáékban a hasonló zenei világban mozgó együttesekhez képest egy jóval spirituálisabb, kevésbé zsigeri mondanivalóval rendelkező csapatot tisztelhetünk, de persze itt is többnyire csak az első lépcsőfok, a gondolkodásra buzdítás történik meg olyan közhelyek puffogtatásával, mint hogy „Tépd szét az illúziót”, ne higgy a seggfejeknek, csak magadat add, stb. Tulajdonképpen a Lukács mínusz blődség mínusz rokenroll-lazaság valami hasonlót eredményez, mint amivel a Replika szolgál. Meg kell jegyeznem, a már-már egészen Buddha-szerű Falat basszusjátékát öröm volt nézni!

A 90-es éveket (amikor a közönség nagy része még alsós osztálybulikon tombolt Pap Ritára) itt-ott felbukkanó kockás ingek, fejkendők, kötött sapkák (!), meg hát az adott szubkultúrát idéző együttesek pólói (Stuck Mojo, Sepultura, Pantera) idézték. A trendi, ifjú télikabátmetálosok egyébként meglepően kis számban képviseltették magukat, itt a fiatalok nagy része metálhű cuccokban (a terepmintás zsebesnadrág + metálpóló kombó volt a legnépszerűbb) nyomult. Talán köze lehetett ehhez annak, hogy rengetegen voltak vidékről (nekik elővételben volt jegyük). Valószínűleg vidéki volt az a három apuka is, aki a közelemben támasztotta a falat, a szünetben pedig megértő mosolygással hallgatta zúzdából visszatért gyermekének lelkes beszámolóit: ez is jól példázza, hogy a metál mára reális, és egyre elfogadottabb szórakozási alternatívát jelent a fiatalok számára.

1.

Volt már utolsó fellépő, harmadik, szóval a narratív káoszt tetézendő, lássuk, hogyan kezdődött az este: a makói Gire-ral. Ez a koncert is az ismerkedés jegyében telt el (a tavalyi MetalManián lekéstem a koncertjüket), és én speciel az ő produkciójukra voltam a leginkább kíváncsi. Az év első komoly megdöbbenése volt, amikor a promóanyagból megtudtam, hogy „zsírnak” kell ejteni a Gire betűkombinációt. Annyi éven át láttam már leírva, és mindig rettegtem, hogy egyszer nyilvánosan ki kell ejtenem. Én valami „gyár”-szerűbbre gondoltam, úgyhogy most eléggé megterheli a bandával kapcsolatos gondolataimat ez a sokkhatás.

A Gire zenéje egy nagyon különleges valami, mert az, hogy szegről-végről rokon a fellépőtársakéval (tehát annyira nem vette ki hülyén magát), az csak az érme egyik oldala, mit oldala: Ferenc József bajsza hegye rajta! Kátai Tamás „mastermind” szintetizátorával egy üde színfoltja volt a koncerteknek, bizonyítván, hogy a szinti mennyire passzol a metálhoz: mind zenei, mind előadói téren – máshogy nem lehet olyan kényelmesen headbangelni, mint a billentyűzetre támaszkodva. A kategorizálhatatlan muzsika egyszerre súlyos, sodró lendületű (kiváltotta ugyanazt a heves bólogatásreflexet a jelenlevőkből, mint a többi zenekar), összetett ritmusokkal és szólamokkal, dallammenetekkel dolgozó, valamint – a költői hangvételű dalszövegek, sőt mondhatom: versek révén – nagyfokú beleélésre, elrévülésre késztető. A hangzást csöppet az elektronika irányába eltoló, néhol tört ritmusokat a dobgép szolgáltatja, amelynek remekül kihasználják a lehetőségeit: nem kisegít, hanem értékes, önálló zenei elemként veszi ki a részét a művészi egységből. Véleményem szerint élőben is élvezhetően sikerült elővezetni ezt a komplex muzsikát.

A Gire-féle avantgárd metál sosem lesz olyan népszerű, mint a főzenekar képviselte irány, de remélhetőleg a régóta esedékes első Gire lemez megjelenésével (cím nélkül, meseszép borítóval), meg hát az ehhez hasonló ügyes koncert-szervezésekkel lesz majd valami mozgás. A szakma az nagyon igyekszik, talán innen van a Gire legtöbb rajongója: az első sorokban egymást taposták a metálsajtó képviselői.


2.

Az első hús-vér dobütést aztán kitörő öröm fogadta a közönség részéről: jött a Cadaveres, egy olyan kontrasztos fordulat az előző ábrándmetál után, hogy az hihetetlen. A latinos, börtönfilmeket idéző bevezető remek atmoszférateremtőnek bizonyult: ez itt egy más világ, a western-csizmás, keménykötésű, Pantera, Zakk Wylde, meg talán Henry Rollins-féle, zsigerien maszkulin metál. Ennek emblematikus figurája volt a fekete trikós, tetkós, hátrazselézett hajú gitáros, aki egy megtestesült 1,70-es falloszként lövellte ki magából folyamatos extázisban a számok előtt bekortyolt ásványvizet: fejét előbb vadul jobbra-balra rázta, majd nyakát megfeszítve maga fölé köpte-prüszkölte a cuccot. És tudta még fokozni is: a vízből kifogyván önnön masszív csuláját köpködte föl a játék közben, majd kapdosta el szájával a visszahulló köpetet. És hogy díjazták ezt a jelenlevők! Az Ektomorf mellett Cadaveresék voltak a közönség kedvencei, emiatt pedig nem győztek hálálkodni: még egy dedikált dobbőr-akció is formálódott a legmesszebbről érkező koncertlátogatónak, aztán végül a behajítós megoldás mellett maradtak. Esetükben is a frissebb-fiatalosabb, népszerű metáltrendek (System of a Down, Slipknot, metalcore) jellegzetességeinek a klasszikusabb hc-thrash-es dolgokkal való házasítását figyelhetjük meg, nyakon öntve egy kis Sepu-Soulfly-féle törzsiséggel.

Na, és ha már ilyen interaktív dolog ez a prae.hu, akkor valaki, aki ott volt mondja már el, hogy mit csinált a színpad szélén az a vézna, kopasz csávó azzal az íjszerű alkalmatossággal a Cadaveres koncert alatt?