Belépve a terembe örömmel állapítottam meg, hogy a koncert "állós" lesz, ami a Trafóban annyit jelent, hogy a színpad hátrébb kerül, és a nézőtér előtt ezáltal felszabaduló térben lehet jönni-menni, táncolni, vagy akár karnyújtásnyira kerülni a zenészektől.

A magyar virtus persze azonnal megmutatkozott, mikor az első pár sorban állók a földre huppantak. Ez azért is történhetett, mert egy ilyen transz-zenei sorozathoz a legillőbb és legtiszteletteljesebb, ha az ember törökülésben ül. Mindenesetre a magyar virtusról annyit, hogy nálunk egy Lajkó Félix koncerttől a puerto ricoi salsáig az ülve maradás minden esetben előbbre való a mozgásnál, avagy, horribile dictu a táncolásnál.



Szerencsére a szokásainkat semmibe vevő kongóiak színpadra lépésük első mozzanataként mindenkit alázatosan felszólítottak, hogy táncoljon, mozogjon (Bougez! Dansez! felkiáltásokkal), és innentől kezdve mondhatni nem is volt megállás: egy rövid bemelegedést követően, ami a zenészeknek és a hallgatóknak egyaránt eltartott egy pár percig, a Trafó közönsége számomra még soha nem látott és tapasztalt őrült táncba kezdett, melynek őrültségét, transz-szerűségét nem a változatos lépések, csípőmozgások, fenékrázások adták, hanem sokkal inkább a mindezek mögött, alatt, felett, nem is tudom hol található monotonitás – talán ott legbelül; a puszta tény, és ennek a ténynek a felismerése, hogy test vagyunk, testben létezünk.

Így nem meglepő, hogy a Konono zenéjében a felemelő érzést nem a csodálatos futamok (ilyen nem volt), a lenyűgöző zenei struktúrák (ilyen sem), vagy a szokatlan hangszerek (pl. elektromos kalimba) jelentették, hanem az az életöröm, ami a zenészekből sugárzott.

Meg kell mondanom, ha felvételről kellene hallgatnom őket, öt perc után halálra unnám magam: sokkal érdekesebb és izgalmasabb afrikai zenéket hallottam már, de koncerthelyzetben egész más minden, mert a Konono zenéje, és a zenészek jelenléte által szinte mindenki mozgásba került, és az egész működött – erről árulkodik a mindenki arcára kiülő, letörölhetetlen mosoly.



Támogatnám, ha lenne egy újabb "kifelé a székekkel a koncerttermekből" táncház mozgalmunk, hogy végre a tánczene újra tánczene lehessen, mert bársonyszékben ülve, lássuk be, csak merő sznobériából mondhatjuk ezekre a koncertekre, hogy olyan jók. Ezzel kapcsolatban egy pár évvel ezelőtti Tinariwen koncert jut az eszembe, ami a MűPa hangversenytermében volt, és pár magával nem bíró fiatalt leszámítva mindenki a helyén maradt, mert mit tehetett volna mást. Érthető okokból, akkor nagyon lesújtó véleménnyel voltam az ott hallottakról, és feltehetően a Konono koncertjéről is ugyanígy vélekednék, ha valaki rám parancsolt volna, hogy üljek le hátul valamelyik széken.

Szerencsére ilyen ember nem akadt, így azt kell mondanom, egy nagyszerű élményről maradt le az, aki bármilyen oknál fogva nem lehetett jelen és nem táncolhatta végig ezt a felejthetetlen estét.