Különös épület a Müpa, s az utóbbi, lassan 6 év során a legkülönbözőbb ülőhelyekről csodáltam meg díszes belterét és messzi földön dícsért akusztikáját. (Az egyik legkülönösebb helyszín a színpad mögött volt, ahol a kórusnak szánt székekről hallottam és néztem a Győri Filharmonikusokat, mondhatni a kulisszák mögül.)

Bár valóban sokan dícsérik a Palota akusztikáját, azt már megtapasztaltam, hogy a visszaverődések miatt az oldalsó karzat nem a legjobb hely: tekintve, hogy itt egyrészt a közvetlenül a színpadról, másrészt a jókora késéssel a terem túlsó végéről visszaverődő hangok összekeverednek, amitől gyakran úgy tűnik, mintha a zenekar pontatlanul játszana.

Így némi csalódást keltett bennem, amikor kiderült, hogy ezúttal pont az oldalsó karzatról kell hallanom rajongásom tárgyát. A rossz előérzet azonban hamar oldódott, ahogy körbenéztem, s felfedeztem: mintha a színpad közepén ülnék (bár persze jóval magasabban), ahogy a terem vége felé pillantottam, nagyjából az fogadott, amit a zenészek látnak a színpadról.



Mondhatom, lenyűgöző volt. Talán még sosem gondoltam bele, hogy mekkora a tér, s mekkora hatalmas a tömeg, ahogy végignéztem a két oldalon, több emelet magasságában húzódó karzatokon, a terem végében a három emeletes hátsó erkélyen, s lent a mélyben, a rendes nézőtéren, ahol apró fejecskék tarkították a végtelen teret. Ugyanakkor, ahogy a színpadra tekintettem, mintha karnyújtásnyi távolságra láttam volna a vibrafont és a zongorát: olyan meghitt közelségben, hogy szinte személyes barátaimnak éreztem a hangszereket, s később a színpadra lépő zenészeket.



Nem túlzok. Persze fényévek választanak el e világsztároktól, de ahogy Corea belépett a színre a maga hanyag eleganciával viselt kis sárga nyakkendőjében és bodor hajával, Burton pedig a csaknem angolos, ám mégis kopott öltönyében, valóban ezt a bizalmas viszonyt éreztem, s biztos vagyok benne, hogy ahogy Corea körbenézett, végül tényleg találkozott a szemünk.

Az évek persze nem múlhattak el nyomtalanul, de e két "nagy öregen" én csak a kortalanságot, az időtálló kortalanságot éreztem. Nyomát sem láttam Coreán az idősödő zongoristákra általában jellemző köszvényes mozgásnak, testtartásnak. Ha harminc-negyven évvel ezelőtt lett volna alkalmam megcsodálni őket, azt gondolom pontosan ugyanúgy néztek volna ki mint most: sztár-allűrök nélkül, tisztán, kortalanul mint az angyalok.

És az est most sem róluk szólt, hanem a zenéről. A zenét ünnepeltük, együtt a tömegben, arctalanul, a csillogó fényekről és garlandokról tudomást sem véve.



Nem is teketóriáztak sokat, hamarosan a húrok közé csaptak. Gyakran használtam már kritikáimban a hakni szót, nem kis mellékéllel. Most újra azt kell mondanom, hogy amit hallottunk, az hakni volt, ám ezúttal ezt a szót dícséretnek szánom, mert az is lehet.

A két zenész olyan könnyedséggel adta át egymásnak a szólamot, a szólók olyan gondtalanul csörgedezve váltották egymást, hogy ha egész életükben ezt gyakorolták volna, akkor sem ment volna jobban.

Ahogy azt gondolom, hogy az sem volt véletlen, hogy a számok között felváltva szóltak néhány szót: egyszer Corea, egyszer pedig Burton. A két zenész szó szerint együtt lélegzett, együtt élt, s talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy együtt zenélt a közönséggel.

Először az 1997-es Native Sense (Corea-Burton) albumról hallottunk két darabot, majd Art Tatum egy szerzeménye következett. A továbbiakban Dave Brubeck zenéjét hallottuk, s ha jól emlékszem, itt következett a szünet. Ezúttal Corea beszélt, s igazán kedves volt, ahogy megnyugtatta a közönséget, hogy nem a koncert ért véget, csupán pár perces pihenőt tartanak.

A szünetben volt alkalmam megcsodálni a Budapesti Tavaszi Fesztivál alkalmával összeállított dob-kiállítást a Ceglédi Dobmúzeum anyagából. Bár némiképpen félreérthető volt, hogy az egyik dobszerelésen The Beatles felirat díszelgett, más dob-szettek fölött pedig Billy Cobham, Peter Erskine, Max Roach és más világsztár dobosok neve volt kiírva, hamar rájöttem, hogy nem az eredeti dobok, csupán a világsztárok által használt márkák illetve összetételek lettek kiállítva.



Aztán újra indult a zene ünnepe. Ezúttal arról beszélt Corea, hogy amikor valamikor régen, először járt Budapesten, rögtön megérezte a város spiritualitását. Bár én pillanatnyilag inkább csak a csillogó-villogó Palota mögött lapuló nyomort és kétségbeesést éreztem, hamar megértettem azt, hogy miről beszél Corea, amikor meghallottam Bartók Béla nevét.

És valóban, ezúttal Bartók szerzeménye következett (Bagatellek), majd Corea egy régi zenéje, az Alegría (a Crystal Silence – 1973 lemezről). Nem véletlenül beszélt Corea e szám előtt a flamenco-zenéről: a darabot ezúttal úgy kezdték, hogy a zongorán, illetve a lábával flamenco ütemet vert, s csak ezután ült a zongoraszékre Chick. Hangulatában pedig ehhez szorosan kapcsolódott az ezután következő Antonio Carlos Jobim szerzemény.

Chick Corea & Gary Burton - Eleanor Rigby. (Lennon/McCartney)

Kicsit furcsa volt, de beleillett ebbe a hakniba a következő szerzemény, amit be sem konferáltak, mivel ahogy Corea fogalmazott, úgyis mindenki ismer: Eleanor Rugby. Volt még egy, az óriás jazz zenésznek ajánlott szerzemény, a Bud Powell, majd valami furcsasággal zárta a koncertet a két muzsikus, egy Corea-Mozart zenével.

Chick Corea & Gary Burton Duet "Bud Powell"

Ugyan későre járt már, hiszen az előadás a szokásos esti időpontnál később kezdődött, biztos voltam benne, hogy a közönség legalább háromszor visszatapsolja még a két világsztárt, s azok majd újra és újra zenélnek.

De nem történt semmi, a szokásos sztár-allűrbe tartozó esemény. Corea először azzal mókázott, hogy mivel későre jár az idő, a nézőtér közepén ülő hallgatóknak igen kényelmetlen volna játékuk közben átcsörtetni az ülve maradók között. Végül azt mondta, hogy tényleg későre jár, nekik pedig hosszú utat kell még megtenniük, s ezúttal nem hajnalig tartó koncertre készültek.

Rövid visszataps után felgyulladtak a fények, s mindenki hazafelé indult. Elégedetten, nyugodt szívvel, igazi ünneplés után, hiszen két angyal szállt el a város felett.