Majd húsz évnek kellett eltelnie, hogy az újabb Carter-kötetet kezében tarthassa az olvasó. Bényei Tamás, aki egyetemi tanárként már régóta foglalkozik az írónő egyedi munkásságával és ezzel annak talán legértőbb magyar olvasója, tavaly megjelent fordításával újabb lépést tett az angol klasszis reménybeli hazai kanonizációja felé.

Az Esték a cirkuszban cselekménye rendkívül szövevényes. Az írónő megragadott minden lehetőséget, hogy a kusza szálak között kirajzolódjon az a tébolyult hangulat és remegő vágyakozás, ami a 19. század utolsó napjait jellemezte. A történet bővelkedik a mesei elemekben, idézetekben és utalásokban: mintha azok egy bohóc végtelen zsebeiből bukkannának elő véletlenszerűen, torz maszk mögött rejtőzködve. Gyakran olyan minőségben, ami a legkevésbé sem társítható valamely hagyományos idilli, gyermeki világhoz, szimbólumként azonban túlmutatnak a mesei asszociációkon és önálló jelentést képeznek. Így nyeri el a történet jellegzetes karneváli alaphangulatát és ezzel Carter olyan álarcosbálba invitálja az olvasót, ahol valóság és fikció összefonódásában nemcsak szereplők kelnek életre, hanem maga a szöveg is. A regény tehát minden ízében határterületen mozog és ez a lapok számának növekedésével terjedő ingoványos eldöntetlenség képezi a címben megidézett központi kérdésfelvetést.

A főszereplő, Fevvers, ez a rejtélyes szárnyas nő, a századvégi varieték csillaga. Testmérete és domborulatai antik istennők márványidoljaival kelnek versenyre. Trapézról trapézra szállva, mint egy trópusi madár meg-meglebbenti élénk színekben pompázó tollazatát, miközben vadító mosolyt küld a közönségnek. A korábban felvázolt valóság-fikció játék az, amiből Carter kifaragja Fevvers-t és létrehozza a regény központi szimbólumát. Fevvers önmagára vonatkozó sorskérdései és az ezek keltette őrlődés éppolyan észrevétlenül lesznek hatással a történet alakulására, a szöveg stílusára és a főszereplő életében felbukkanó többi szereplőre, mint ahogy e kérdések is mindvégig némaságba burkolóznak. Beszélhetünk egy primer főhősi ambivalenciáról és annak szövegalakító hatásáról, valamint olyan "külső" jegyekről, amik direkt módon segítik fikció és az azt örökké leleplezéssel fenyegető valóság kettősének értelmezését.

A szereplők szinte minden esetben párokba rendeződnek. A párválasztás aktusában pedig a központi motívum didaktikusabb köntösben ugyan, de szó szerint kel életre. A főszereplő elmaradhatatlan társa, az ő Sancho Panzája: Lizzie, az olasz származású kiöregedett prostituált, antimarypoppins, a feminizmus vérmes aktivistája. Fevvers párja annyiban fontosabb a többi szereplőnél, hogy felvetette annak Carterrel való azonosításását. A felemás karakterépítés – hiszen Lizzie iróniája semmiben sem marad el filozófiájától – tudatosan bizonytalanít el abban, hogy az írónő hiteles szócsövének tekintsük. Carter éppen annyira feminista, mint amennyire bármelyik nő, de kétségtelen, hogy egy regény, melynek főszereplője a szimbolikus nő nem menekülhet az efféle kritikától. Lizzie szélsőséges feminizmusa tehát a női identitás karikatúrája, ami a fevvers-i ideát szükségképpen kiegészíti, az olvasó felé pedig az irónia homályos tükrét tartja. Ahogy kibontakozik a mezsgyelét kegyetlen szélsőségessége, ahogy a szöveget mind jobban birtokába veszi a fevvers-esszencia, úgy veszíti el az olvasó realitásérzékét és kénytelen hagyni, hogy valóság és fikció rendületlen bukfenceiben elvesszen az azonosítás lehetősége.



A regény három fejezete (London, Szentpétervár, Szibéria) a drámák szerkezetéhez hasonlóan színekre tagolja a szöveget, hiszen az egyes részek kontextusteremtő közege elválaszthatatlan az adott városban megelevenedő valós vagy fiktív világtól. London a 19. századvégi valóság szinonimája, amiben Fevvers története olyan hihetetlenül hangzik, mint egy mese, ami nem veszi figyelembe műfaji határait és az adott körülmények ellenére valósnak kívánja feltüntetni magát. Az éj leplébe burkolózó nagyvárosban "előjönnek a démonok", az álmok zaklatott életre kelnek, a torzszülöttekből az asszimmetria, mint az Új Évszázad esztétikai minősége, csodalényeket teremt. Egy ilyen este alkalmával Walser, az ambiciózus amerikai újságíró interjút készít Fevvers-szel a misztikus tollcsodával, aki éppen párizsi debütálásából érkezett haza. Egzotikus életmeséje, ami mitologikus elemekben és archetipizáló öndefiniálásra tett kísérletekben gazdag, Idő Atya, az öntörvényű óraszerkezet felügyelete alatt hangzik el. Az interjú mesterséges időtlenségéből arra következtethetünk, hogy az aerialiste kalandjai is ebben a tipikusan mesékre jellemző szubjektív időben játszódnak, amit az óra birtokosa ural és befolyásol. A főhős szlogenje: Valóság vagy fikció? - nemcsak egzisztenciális számkivetettségére utal. A Fevvers története ösztönözte és a szöveg kapcsán felmerülő kérdések mind az illúzió problémás eredetére vonatkoznak, ami megegyezik a főhős mibenlétét firtató beszédes propagandával.

Kearney ezredes Ludikus Játékának turnéja Szentpétervárra kalauzol minket, ahol közelebbről megvizsgálhatjuk a cirkusz valóság felfüggesztésén alapuló szemfényvesztését és a káprázat forrását. Szentpétervár világa, amit csupán cirkuszi szemüvegen át látunk, játék a játékban (lat. ludus,-i), amit egyéni és sokszor esetleges szabályok önkénye vezérel. A trapéz királynőjét munka közben látva, a cirkusszal bohócként megszökő Walser számára megfogalmazódik a fevvers-i ambivalencia tézise: megelevenedett fikciónak látszani nem más, mint az illuzionizmus kényes játékát leleplezéssel fenyegetni. A társulat tagjai olyan univerzális maszk mögött élnek, ahol hősök és antihősök, olvasó csimpánzok, keringőző tigrisek és filozófus bohócok a burleszk groteszk valóságának és földöntúli közegének mulattatói és elszenvedői is lesznek. Ahogy a bonyodalmakat látva az olvasó realitásérzéke csökken, úgy lesz egyre kilátástalanabb főszereplőnk helyzete is: hiszen a valós elemek egyre fogyó jelenléte saját létjogosultságában bizonytalanítja el. A második fejezetben tehát azzal szembesülünk, hogy ez a fikció uralta világ olyan gépezetet hoz létre, ami nem igényel irányítást: látszólag magából építkezik és örökké visszaforgat. A rendszer hitelességét - ha csakis önmagát tekintjük mércének - a valóságot ugyan zsigerileg taszító, de saját közegében mégis éppen annak tűnő fikció és nem a sosem látott, a tapasztaláson kívül eső, tehát idézőjeles szentpétervári realitás határozza meg.

Az utolsó fejezet mágikus realista világát, mintha nem Carter tolla, hanem a szereplők kollektív tudatalattija irányítaná. A kietlen Szibéria a számkivetettek, a törvényenkívüliek földje, ahová a cirkuszi társaság egy vonatszerencsétlenség folytán kerül. Valóság és fikció olyan elegyével szembesülünk, amiben a korábban kimondott problémák artikulálatlanná válnak, a szereplők léte felfüggesztődik. Ebben a végtelen pillanatban pedig lehetőséget kapnak arra, hogy maguk adjanak nevet a bennük dúló káosznak és teremtsenek ezzel rendet a körülöttük már csak sejtésre ítélt világban. Az amnéziás Walser sámáninassá lép elő, hogy végre ne csak külső megfigyelője legyen az eseményeknek, hanem megélője és a balesetben rossz sorsra jutott Idő Atya helyett, álmodója is. Fevvers létezése új alapokra helyeződik, hiszen a közös álmodás földi közvetítőjének, az ősmesélő sámán hallucinációinak cseppet sem meglepő, szinte szerves része egy szárnyas nőalak. Ez a fantasztikus világ olyan elemek ősi szervezőerejével bír, hogy természetes, kérdéseket nem ismerő rendszerének naiv bizonyossága megkérdőjelezi a korábban történtek valóságát. A bohócok káoszidéző tánca méltó nyitánya ennek a 20.századi utópiának. Carter meséjének végkifejlete mégsem nyugodhat meg ebben a misztikus próféciában. Fevvers felhőtlen nevetése, ez a kozmikus derülés, összeilleszti, ami eltörött, egybefogja, ami széthullott, magához öleli és bekebelezi az egész univerzumot az ő hatalmas, istennőkhöz fogható, monumentális keblén.

Carter regényéről negatív kritikát írnom, éppolyan lenne, mint szembeszállni Bényei Tamás nagyszerű fordításával: a magyar szöveg az atyai gondoskodás védelmébe burkolózik és a fordítóban nemeket áthidaló szinkronhangra talál. Olyan "gesztus" ez, amit a regény szinte megkövetel és az olvasót a központi kérdés ambivalenciájának fontosságában megerősíti. Bényei fordítása azzal, hogy egy női író, nőuralom alatt álló regényét férfi létére sikerült megszólaltatnia Carter eredeti hangján, olyat tesz hozzá a magyar szöveghez, hogy ezáltal maga a nyelv is jelentésképzővé válik. A férfi szemekben tükröződő hierarchikus világ, amelyben a történet játszódik nem tud megbirkózni az apokalipszissel, amit a "szimbolikus nő" a 19. századra mér. Bényei Tamás nem marad alul Carterrel szemben. A fordításból adódó párhuzam – férfi és nő lényegi ellentétessége – csupán a regény világában jelenik meg, a két szöveg kapcsolatában feloldódik a nemek közti szótlan küzdelem.