A január 18-án, a legendás dirigens születésének 100. évfordulóján megrendezett ünnepi emlékkoncert méltó módon tisztelgett a mester előtt – ám hogyan járulhat hozzá Ferencsik emlékének életben tartásához?

A hangverseny előtt Batta András, a Zeneakadémia rektora tartott ünnepi beszédet. Ferencsik életének és pályájának felidézése mellett rámutatott, hogy az előadóművészek jóval nehezebben válnak halhatatlanná, mint a komponisták vagy más alkotók. Különösen igaz ez Ferencsikre, akitől nem maradt fenn annyi és olyan minőségű felvétel, mint a kor- és pályatársainak mondható, világhírű magyar karmesterektől (Sir Georg Solti, Doráti Antal, Reiner Frigyes). Az idősebb generáció többé-kevésbé emlékszik rá, ám mit mond neve a fiataloknak?

Batta jellemzésében hazájához ragaszkodó, a médiahírnévtől tartózkodó mester képe formálódott meg, aki az '40-'80-as évekig terjedő igen hosszú fénykorában a teljes magyar zenei élet meghatározó vezetője volt. Az Állami hangversenyzenekar (a mai Nemzeti Filharmonikus Zenekar) és az Operaház első embereként olyan gesztusok fűződnek hozzá, mint Bartók Csodálatos mandarinjának bemutatója, a magyarországi Richard Strauss-kultusz elterjesztése, vagy az operaházi Wagner-repertoár megalapozása. A vezető együttesek dirigálása mellett pedig többek között arra is maradt ereje, hogy a zuglói Szent István (akkoriban: I. István) Gimnázium zenekarával lépjen fel rendszeresen. Batta méltató szavai – és ezek szerint a "hivatalos" Ferencsik-emlékezet – azonban mintha eltakarnák a mester pályájának árnyékos oldalát: alkoholproblémái, csendes homoszexualitása és határozott, ám kissé hűvös természete úgy látszik nem ítéltetett emlékezetben tartásra. Vagy csak szépülnek a magyar zenei élet emlékei?



Az emlékkoncert műsorát a karmesterhez kötődő darabokból válogatta a szervező Operaház, a jó nevű magánénekeseket a dalszínház ének- és zenekara (Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara) kísérte. Az első félidőben ennek megfelelően Wagner- és Strauss-operarészleteket hallhattunk, a szünet után pedig Bartók és Kodály egy-egy műve csendült fel. A operaáriák és Kodály Psalmusa közül Bartók Öt magyar népdala azonban stilárisan kilógott – talán érdemes lett volna fajsúlyosabb műsorszámot választani (például a Kékszakállúból?).

Először a Parsifalból hangzott fel az Előjáték és a Nagypénteki varázs. Molnár András meglehetősen visszafogottan, Valter Ferenc annál lelkesebben, ám kissé fátyolos hangon énekelt. A következőnek színpadra lépő Perencz Béla (Walkür: Wotan búcsúja, Tűzvarázs) azután megmutatta, hogyan kell hangerővel, kifejezőeszközökkel és átéléssel operaszínpadot varázsolni a koncertterembe. A hatalmas ováció nem is maradt el, noha ezúttal a zenekar nem volt csúcsformában. Az első félidő végén Richard Strauss Rózsalovagjából szólalt meg a záró tercett, Csavlek Etelka, Ulbrich Andrea és Kertesi Ingrid (és a műsoron fel sem tüntetett epizódszerepben Sárkány Kázmér) jelenete azonban – talán a Wagner-műveknél kevésbé patetikus zenei anyag miatt – Perencz szólójának intenzitását meg sem közelítette.

A második félidő a már említett Bartók zenekari népdalfeldolgozásokkal indult, s valljuk meg, a Virágéknál ég a világ… (Wiedemann Bernadett cseppet túljátszott előadásában) egyáltalán nem illeszkedett az ünnepi emlékműsorba. A kontrasztot tovább fokozta Kodály Psalmus Hungaricusának előadása, melyből – túlzás nélkül mondható – igazi Requiemet formált Kovács János főzeneigazgató-karmester. A szólista, Kelen Péter prófétai külseje (vállra omló ősz haj, kitűrt, fekete sámán-ing) és drámai előadása Kecskeméti Vég Mihály zsoltár-parafrázisának és Kodály zenéjének minden haragját, keserűségét és katartikus ízét megjelenítette. Átütő erejű fortissimói mellé a kórus és a zenekar hasonlóan köveket mozgató erejű tuttit játszott, ugyanakkor a visszafogott dinamikájú részekben Kelen énekéből inkább a düh, mintsem a konkrét hangmagasság hallatszott. Nem tudom, szabad-e Kodály-Rösler klasszikus felvételéhez hasonlítani a produkciót, ám a közönség Kovács János záró mozdulata után még hosszú pillanatokig tartó döbbent csöndje arra engedett következtetni, hogy mások szerint is ritkán hallható igazán autentikus előadásban a Psalmus. Kelen Péter megszemélyesítésében Dávid szavai megrázóan aktuálisak voltak: "Egész ez város rakva haraggal / Egymásra való nagy bosszúsággal, Elhíresedett az gazdagsággal, / Hozzá fogható nincsen álnoksággal!"

Nem tudom, a hallgatóság gondolt-e, gondol-e Ferencsikre. Hogy a koncert felkeltette-e a fiatalabb korosztály érdeklődését iránta? Hogy él-e Ferencsik emlékezete? A január 18-án jelen lévők valamit azonban megérezhettek az Operaház muzsikusainak iránta érzett szeretetéből.