Milan Konjović: Lutka sa petlom / Baba kakassal (1954)

Branko V. Radičević
FÉLTÉKENYSÉG

Énekelt a nap akkor a nyárfák ága felett.
Rád gondoltam, mint aki a bűnre gondol:
reggel a folyó öleli vad, meztelen testedet,
s ha a folyó férfi volna, felnyögnék a fájdalomtól!
Én is gyilkolhattam volna fiatal halakat,
de nem az asszony-égerfának, s nem hittem a bokornak,
a friss fodorjávornak is odaadhattam volna magam,
homlokodból fehér szarvak lassan sarjadoztak.

Énekelt a nap akkor a nyárfák ága felett.
Hogy láthasson, a nádszál is megnőtt két arasznyit,
jöttek mindkét nemű vadak találkozni veled,
melledből két mély fehér kút akart fölfakadni.
S én csak térdre hullhattam szótlanul.
Izmos bika voltam, te fiatal anya-testü nő;
néztem két szemedre sűrü köd borul,
szemedre, melytől forr a vér és vadul szenved az erő.

Énekelt a nap akkor a nyárfák ága felett.
Táncosnő, farnak neveztem ringó derekadat,
két növő bikaszarvamtól homlokom megrepedt.
Hogy érjem utól sebesen futó lábadat?
Szilaj, vad futásban talált a reggel, az éjfél,
összetapostuk a füvet, megsebeztük a búzát,
néztük egymást sápadtságunknál, a fénynél,
én tömzsi, vastag nyakú, te meg fehér, sudár.

S megszakadt a nap hangja a nyárfák ága felett,
hegy-gyökerű erdők nőttek az égnek,
farkas-fájdalommal tele farkas-szemek,
s a halak a vízben titkos nyelvükön beszéltek.
A két ég közül az egyik a folyóba roskadt,
minden ágban a kéz melege hevült,
úsztak lassu csapatban furcsa fekete holdak,
hogy csókoljon az ajkuk, hajadba kapjon a kezük!

S megszakadt a nap hangja a nyárfák ága felett.
Este lett. A páfrányon feküdtél hanyatt.
Álltam, a bika két szarva nélkül, fiatal gyerek.
S láttam, a fiatal farkasnak is odaadhatnád magad.
Ha bika szavával szóltam volna, te azt tudtad volna.
Késhez a kezem közelebb még nem ért.
Menekültem, futottak a fatörzsek is tántorogva.
Két rettenetes szem kísért,
farkasodé vagy a tiéd.

(1954 / Orbán Ottó fordítása)

Oláh Sándor: Palics (1954)

Ács Károly
ÁLOM ÉS EMLÉK

Én az álmokat sohasem szerettem;
az álom zsarnok: játszat, ámít, rémít,
és amikor már elhiszem meséit,
rámfú, s a nap elé hullok meredten.

Ezért is lettem költő: lázadásból,
úgy álmodni, ahogy magamnak tetszik
(csodálatos, buja virágba feslik,
mit a való józan lakatja pántolt).

Fárasztó ez is. Éj gyomrába szállva
kifejteni a hétköznapok ércét,
aztán a rossz csapláros, a halál markába
szórni egy kortynyi silány feledésért.

Megszökni nem lehet. A szökevénynek
félelme sem övé, nemcsak az álma;
megy, s visszanéz rejtett reménnyel: hátha...
De minden lépés egy viruló vércsepp.

Marad: makacsul hordani a titkot,
bár börtön a nap s az éj kínzókamra.
Hogy ha a zord bíró, a kor, magamra
hagy végül, senki se mondhassa: így volt.

Vagy vallani. Mindegy, hogy mit. Az élet
a szavaktól nem lesz se szebb, se rútabb.
Amit mondok: álmok és emlékek.
Mért nem elég ennyi, hogy elnémuljak?

(1954)