Tiszatáj, 2012. március 

A márciusi Tiszatáj Eugenio Montale olasz költő egy versével (Falzett szólam) indít, megteremtve a mediterrán hangulatot (a lapszám zömét itáliai, illetve huszadik századi olasz szerzőkről szóló tanulmányok foglalják el). Montalénak örültem (1975-ben kapott Nobel-díjat), A magnólia árnya ugyanis kamaszkorom egyik kedvence volt a vaskos kétkötetes világirodalmi antológiából. Kiemelném még Marno János Kész című versét a hét közül, amelyet a szerzőtől olvashatunk; Macsovszky Péter Jódal Kálmán-hommage-ának pár sorára is felkapom a fejem: "Mélyhűtő szuszog bennem. Ha akarod, megkorbácsollak." Ez még rendben is volna, de a "Szobámban lepusztult zene öklendezik" már szervetlen. A lírablokkban ezeken kívül Markó Béla, Aczél Géza, Pion István, Báger Gusztáv és Pál Sándor szövegeit olvashatjuk.

A prózák közül Csepregi János X. stációjára figyelek fel: erőssége a retrós atmoszféra ironikus hangvétellel való megteremtése, amelyet azzal sem ront el, hogy időnként a hetvenes-nyolcvanas évek ifjúsági regényeit idézi a szövegrészlet, de a Pöttyös könyvek szintjére szerencsére soha nem süllyed. Baróthy Zoltán prózája (A jelmeztervező önarcképe) bájosan naiv a félresikerült love storykra emlékező főhőssel. Tandori hozza a formáját a Szellem és félálom című, kevert műfajú, leginkább esszének nevezhető írásával.

Mikola Gyöngyi Jódal Kálmán-kritikája jobban tetszik, mint a recenzált szerzőtől közölt szöveg: nemcsak a Mátrixra utalások miatt üdítő popkulturális utalások miatt, hanem mert alapos és pontos. Ayhan Gökhan Schein Gábor kötetéről írt (Éjszaka, utazás), amivel alapvetően nincs baj, csak egy tartalmi tévedés szerepel benne: Schein-versekben felbukkanó Halévi nem ókori, hanem középkori zsidó költő. Boldog Zoltán Kiss Ottó regényét (A másik ország), Galántai László Tompa Andreáét (A hóhér háza) recenzálta.

A tanulmányok Petrarca morálfilozófiai írásairól (Lengyel Rékának köszönhetjük, továbbá azt az információt is, hogy a neves reneszánsz szerző életművének jó része egyelőre ismeretlen nemcsak a magyar olvasóközönség előtt), Dante Isteni színjátékáról és az emlékezés mibenlétről Jakab Éva értekezik, Szörényi László A délibábok hőse és az olasz szabadságharc, valamint Dante kapcsolatát elemzi, majd gyorsan előreugrunk az időben, a középkor-reneszánszból a 20. századba: Szabó Tibortól Alberto Moraviáról és Cesare Paveséről olvashatunk.

Dózsa Erzsébet a borítón is látható Vinkler László festményeiről, életművéről ír, Váraljai Anna pedig John Lennon rajzairól, informatívat és érdekeset (kövezzetek meg, de nem rajongok a Beatlesért, és nem tudtam, hogy Yoko Ono irodalomtörténetet tanult).

A diákmelléklet ezúttal Térey János pörgős esszéje Berzsenyi Dánielről, izgalmas irodalomtörténeti bevezetővel, filmes utalásokkal és Lars von Trier filmkritikusok által is sokat vitatott pucér Kirsten Dunstjával (giccs-e vagy nem, Térey úgy tűnik, el van ragadtatva a "germán istennőtől", legalábbis annak kultúrtörténeti kontextusába emelve), és megmosolyogtat a – nem is tudom, hogyan nevezhetném másképp ‒ jövő irodalomtörténet-írása: ha már Berzsenyi és a Dunántúl, Lanczkor Gábortól sem tagadja meg az őt megillető helyet a tájegységen belül.

Apokrif, 2012. tavasz

Hamarosan kapható lesz a tavaszi Apokrif is az újságárusoknál (érdeklődni az Apokrif honlapján lehet), amely úgy tűnik, akárcsak a téli, nevettetni akar: abban paródiák voltak, ebben Tarcsay Zoltán (Valavala) és Nyerges Gábor Ádám archaizáló-parodisztikus lírája (Himnusz a Nedvességhez a Szemben), valamint Bognár Péter (Petri-díjas szerző) politikai felhangoktól sem mentes travesztiái (Harry herceg az első számú terrorcélpont; Személycsere az ÁSZ élén; Imádkozzunk) erősítik ezt a vonalat. A folyóiratszám illusztrációiról is ezen a ponton szólok, ugyanis Horror Pista (Máriás István) munkái amellett, hogy szépen rezonálnak a lapszámban közölt szövegekre (mind tematikusan, mind hangulati elemekben), önmagukban is szellemesek (és persze morbidak), különösen a Gőgös gúnár állatfarm, amelynek címe önmagában teremt izgalmas intertextuális teret.

Palágyi László és Fehér Renátó egymással beszélgetnek Rimbaud-ról, versben. Palágyi inkább követi Rimbaud-t formailag-szerkezetileg (Legalább senki), bár a "Te maradj csak költő / s reméld, hogy talán majd / valaki megszereti magányodat ‒ / a többi úgyis csak irodalom" versszak vegytiszta közhelyeit ki lehetett volna hagyni. Fehér Renátó Rimbaud-átirata (Abszint helyett) az életrajzi motívumokat veszi csak át: vallomásosabb, mint a francia szimbolista. Lukács Flórának vannak jól eltalált szóképei, talán kicsit kevesebb csillag és démon kellene a versekbe, de például a rágózó fekete kutya kellően abszurd, meglepő kép (Egy év). Kiemelném még Ayhan Gökhan Előszó című versének zárósorait: "kötelez, mint rokonom, / nem éhesen hagyni el /a nyelvet, mint éjféli, / megterített asztalt."

Szalay Álmos prózája (A háló) motívumaiban és stílusában is Carvert idézi, bár annál azért derűsebb; az sem kizárt, hogy csak a vízben talált "hullacsaj" miatt érzem ezt.

Bognár Péter költészetét Evellei Kata elemzi alaposan Robotológia és angyaltan című írásában, míg a fentebb méltatott Horror Pista képeiről veress dani ír. A kritikarovatból Tinkó Mátét és Fehér Renátót emelném ki: Tinkó Máté Csobánka Zsuzsáról (Belém az ujját), Fehér Renátó Korniss Péter és Závada Pál könyvéről (Egy sor cigány) írt, magabiztosan és bátran.