irodalom
Ez a nyuszikaszerep azért eléggé hálátlan. Vannak ugyanis Dobozváros-rajongó tizenéves srácok a hátad mögött, veled szemben meg a harmincas farkasok, akik mit se tudnak a fűnyíródról. Csak elmondják szépen, nyugodtan, összeszedetten és egyetértőleg, mit gondolnak. Benedek Anna felütése szerint szerethető a könyv. Ennél a kétségkívül pozitív jellemzőnél időzzön el, aki egy kicsit is érzékenyebb az észérvekre. Mert úgy folytatja, hogy a szöveg ugyan egészben van, részleteiben azonban vitatható. Lépten-nyomon ismerős motívumokba botlunk, ez itt a Harry Potter, ez a Momo, kérdés, hogy a motivikus rájátszások másként működnek-e gyerekkönyvekben, mint egyébként. Bartók Imre az áthallások mellé teszi a direkt utalásokat – például a Csillagok háborújából –, rengeteg ilyet találunk, ezek a felnőtt olvasókat akarják megszólítani, intenzíven apellálnak rájuk. Csobánka Zsuzsa egyfelől aránytalannak érzi a részletekben való tobzódást, amitől átláthatatlanná válik az egész, másfelől nem talál gondosan megrajzolt szereplőt. Nem rántja be a szöveg, Harry Potter másolása miatt pedig nem izgul a történeten, amiért csak a harmincas depressziós férfiak lelkesednek. Nem látja indokoltnak a főszereplő cselekvését, miért fogad el mindent Széklábtól, hiányzik a támaszték Zalán mögül, aki Lengyel Imre Zsolt szerint sincs igazából kitalálva. Kibélelték az agyát például Galaxis útikalauz stopposoknakkal, az amerikai mozifilmek világa jön elő – lenéző utalással a Twilightra –, de úgy, hogy közben nem tudjuk, mit is lát a gyerek, nincs egységes nézőpont és elbeszélői hang. Benedek Anna marad a Harry Potternél, ami azért kellett, mint háttér, hogy ezzel legitimáljon egy nem logikus lépést: Zalánnaknincs problémája az életével, aztán egyszer csak jön egy Székláb nevű figura, akitől csont nélkül benyeli a tekintélyelvet. Más utalások viszont, mint a kengyelfutó gyalogkakukk, a kvarcóra, nem mondanak semmit a ma tízéves gyerekeknek. Csobánka felteszi a kérdést: amikor Lakatos István székelésről ír, valóban tabukat döntögetne? Valóban olyasmiről ír, a hajléktalanokkal, elidegenedéssel, szegénységgel kapcsolatban, amiről eddig még senki? Nemmel válaszol a kérdésekre, legtöbbször didaktikusnak véli ezeket a részeket, miként Benedek Anna is, fura pedagógiaként jellemezve ezeket. Hogy mi a jó (képregény), mi nem jó (számítógép), teljesen esetleges értékek mentén szerveződik, Csobánka szerint ez ráadásul nincs is szétválasztva, a jó rossz, a rossz jó, az értékítélet pedig, amit megfogalmaz, durva. Lengyel csatlakozik, a szerző egy mohó szép új világ vonalat épít, kicseréli a világot egy jóra, de utóbb kiderül – például szennyezi a földet –, hogy a jó nem is annyira az.
Bartók Imre túlzásnak tartja az ószövetségi utalásokat, az özönvíz behozatalát; a teológiai, kabbalisztikus fejtegetéseket ötletszerűnek, egyben elhagyhatónak érzi. Lengyel kizárólag generációs könyvként tudta olvasni a Dobozvárost, ami mögött ott van az életében nem boldoguló, azzal elégedetlen felnőtt, aki vágyait kivetíti egy illuzórikus világba – ez az elbeszélői nézőpontmozgatja az egész történetet. A szellemi mondanivaló a gyerekeket nem érdekli, a dramaturgiai hibák miatt elmarad az izgalom. Csobánka is az előzőre erősít: Lakatos István, a harmincas, aki nem találja a helyét a világban, nem tud működni benne, a saját félelmeit és idegenségét próbálja kiírni. Visszamenőleg Zalánban mindent felszámol, elemi idegenség sugárzik belőle, elcseszett bölcsésznek szeretne látszani – annyira szomorú akar lenni, nem értem, miért. Bartók egyetért a sztoikus személyességgel, mely a képi világban is kifejezésre jut: Zalán apja a szerző önarcképe. Emellett túlírt a könyv, ez sem tesz jót neki. A Harry Potter-típusúszövegekben nincsenek leírások, csak gyors dialógusok és pörgőesemények. Itt a dialógusok után hosszú oldalakon azon töprengünk, mi is történik, fárasztó ez, és unalmas.
Csobánka szerint Lakatos képekben gondolkodik, baromi jó képregényfigurákkal van dolgunk, a képregényes rész a kötetben zseniális, fellélegzünk, hogy ez az, ezt kell csinálni! Bartók is ebben látja a megoldást, így ugyan nem 320 oldal lenne a könyv, hanem csak 50, de legalább nagy közegellenállású, túlírt szövegtől mentes. Lengyel is elégedetlen a túlmagyarázásokkal, rossz, ha kiröhögik az embert a halak, főleg rossz, ha buta halak röhögik ki, stb. Benedek Anna az egészet ahhoz hasonlítja, amikor egy harmincéves megpróbál a gyerekeivel jófejkedni, de nagyon mellétrafál. A kötetnek ezt a hibáját a szerkesztőre is terheli: jó erősen meg kellett volna húzni egyes részeket. Kutyafuttában megírt történet, de azért jó volt olvasni, a valóságos terét viszont nem lehetett megfogni. Bartók szerint ugyan a Dobozváros egy nem létező város, a vegetás levesek világa viszont a 80-as évek Magyarországát idézi.
Benedek Anna ugyan nem szereti a képregényeket - fiús műfaj, a padlásról kurkásszák elő nyolcvanas évek Pifjeit, Kockásait -, ám a regényhez talán ez lehet a kulcs: Zalán és Székláb, hiába regény, de leegyszerűsített, buborékban lévő dolgokat közvetít. Csobánka nem érti, miért kell, hogy Lakatos Istvánnak olyan mítosza legyen, ami miatt nem lehet kimondani, bocs, Pisti, ez a könyv nem jó. Azt gondolja, biztos valamit nem jól olvas, újrakezdené, de képtelen rá, mert nem izgatja, nem kíváncsi, nem lelkes. Lengyel a könyvet az egyszerű igazságok boltjának tartja, ahol műanyag katonákkal játszanak, számára ez nem szimpatikus. A történet, dramaturgiai hibái miatt, untatta, amit nem tudott annak megbocsátani. Bartók ötletszerűnek, steampunk purgatóriumnak találja a Dobozvárost. Lengyel úgy véli, hogy mert a Magvető adta ki – gyerekirodalomként –, és érdekes átkontextualizálása történik meg a szövegnek, attól még fantasy. Ennél azonban sokkal jobbak vannak, csak azok puha borítósak, kardosak, csúnyák, így nem kerülnek be a diskurzusba. Az átlagfantasyhez képest nincs kitalálva benne egy csomó dolog. Bartók a logikátlanságokat is kifogásolja, ha például csontsovány mindenki, akkor honnan az a sok ételszemét, és a többi. Csobánka folytatja, kell egy Zalán, de teljesen esetleges, hogy miért ő a főszereplő, azért kellettél te, mert a te apádnál van a csavar, innentől mondvacsinált az egész. Lakatos úgy akar csinálni, mint aki gyerekkönyvet ír, közben fojtja le magát a Dobozvárosba.
Benedek Anna azzal zárja a beszélgetést, hogy húzott volna a túlírt szövegből, mely néhol logikátlan, de nem volt kínszenvedés olvasni. Részleteiben vannak jó dolgok, például a tákolmány a kecskével, az, hogy nem egyedül vívja meg Zalán a harcát, ettől olyan Timur és csapata-szerű. A panelek ugyan unalomig ismételhetőek, mégis működnek, ha itt találkozik ezekkel először egy gyerek. Még sokat kellett volna dolgozni a regényen, és nem ilyen terjedelemben megjelentetni. Lehet kérdezni, valaki felszólal, kiáll, kiáll az értékekért, amiket Lakatos István megvéd, a könyvért, végül azt mondja, hátha megmenti ezzel, hogy átmenet a képregény és az irodalmi mű között.
A JAK rendezvényeit az NKA Márai Programja támogatja