Ahogy öregszem, egyre érzékenyebbé válok a nyelvi megnyilvánulások és a szimbólumok iránt: valahogy úgy érzem – jó pszichológus módjára -, hogy utóbbiakban a lélek nyilvánul meg, gyakran önmaga számára is tudattalanul.

Talán ezért is esett olyan jól, amikor a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertjén Dr. Réthelyi Miklós a megjelent közméltóságok nevében beszélve Barthes szavait idézte, és azt mondta: "a város beszél hozzánk". Mi is szólunk hozzá, s bár anyanyelvünk a magyar, a körülöttünk található épületek pedig ehhez a nyelvhez szoktak, a mi párbeszédünk egyben kultúra is, megnyilvánulás a világ felé.

Szóval picit viccesnek találtam, amikor a szép beszédek után bevonuló zenekar megtapsolását követően ováció fogadta a ház technikusát is, aki a mikrofonállványt jött leszerelni és kivinni. Persze nem kell mindenkinek ismernie Kocsár Balázst. Mikor azonban végül ő jelent meg a színpadon, talán a zavar következtében, de neki már kevesebb ünneplés jutott.

Aztán egyszer csak felcsendült az ének: "Felszállott a páva, vármegye házára. A szegény raboknak szabadulására..." Ízes tájszólással, míves díszítéssel, amolyan igazi, kimívelt paraszt-romantikával. Végül pedig megszólalt a zenekar, indult a koncert.

Nem akarok hazudni: a Rádió zenekara nagyon jó, Kocsár is kitett magáért, de nekem ez az egész valahogy jellegtelen, ízetlen volt, amire jobb híjján azt mondom, hogy nem volt koncepciója. Értik: egyetlen hiba nem esett, a zenekar jól játszott, és a karmester is ott volt a helyén, csak valahogy azt éreztem, hogy magyarnak túl nemzetközi, nemzetközinek túl magyar, szóval végül kaptunk valamit, ami sem ez, sem az nem volt. (Fura, de be kell vallanom, hogy kínai pentaton motívumokat véltem felfedezni a páva-variációkban!)

Variations on a Hungarian Folksong (The Peacock): Var. I - Var. XI; Part 2/4

(Hogy egy picit konceptuózusabb előadásban halljuk, ezúttal az Atlanta Symphony Orchestra előadásában, Yoel Levi vezénylésével)

Lassú kezdés után, de aztán helyreállt a rend, mivel a Bartók Brácsaverseny valóban nagyon jó volt. Szűcs Máté, a szólista kiválóan kezelte hangszerét, az egész muzsika élettől lüktetett: ez volt az a rész, amiért valóban érdemes volt eljönni erre a koncertre. S nem véletlen az sem, hogy a közönség alig akarta leengedni a színpadról, újra és újra visszatapsolta őt a brácsájával. (Az egyetlen sajnálatos tény, amiről csak később esik majd szó, hogy kérdéses, mennyire Bartók e mű komponistája.)

A szünet után nem épp meglepetéssel láttuk, hogy a színpad fölé vetítővászon feszül. No persze, hiszen filmzenét fogunk hallani, ehhez kell a vetítés! Csak hát kérem, azok a fránya mikrofonok, amelyek a színpad fölött lógnak, s olyan aprók, hogy figyelmes szem kell ahhoz, hogy valaki is észrevegye őket, a fénysugár útjába kerülvén - árnyékuk a távolság függvényében növekedve - nagyon is jól látható mintázatot adtak, amely véges-végig ott díszelgett, keretezvén a vetítővásznat! (S hogy ezt nem vették észre e figyelmes szemek a próbák során!)

Nem nagyon szoktam filmzenékről írni kritikát, bár igazán szeretnék, mert nagyon is fontos műfajnak tartom: alkalmazott zenének. Pontosabban olyan zenének, amely nem önmagáért van, hanem a film kedvéért. Meggyőződésem, hogy a jó filmzene olyan, amelyet alig veszünk észre, hiszen sosem kerül előtérbe. Azt vesszük észre, ha hiányzik, vagy ha nincs a helyén. Ahogy talán fura, de én azt gondolom, hogy a jó filmzene önmagában nem áll meg, hiszen a filmmel együtt él.

Csak azért kerteltem ennyit, hogy érthetővé váljék: Lajtha filmzenéjéről nehéz úgy nyilatkoznom, hogy ne vegyem figyelembe magát a filmvetítést. Márpedig itt megint úgy gondolom, hogy a koncepció sántított, ugyanis valamiféle hebrencsét láttuk az önállóan megszólaló filmzenének és az egészéből kiragadott filmrészleteknek. Nekem legalábbis nem állt össze a film, illetve ami végül mégis összeállt belőle, abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy nem maga a film volt, hanem a vágó koncepciója. Ez alapján viszont azt kell mondanom, hogy Lajtha szerzeménye nagyon jó filmzene.

Nincsenek illúzióim a dokumentumfilmmel kapcsolatosan. Ahol a filmes stáb megjelenik a maga masinériáival és kameráival, abból minden marad, csak a valóság nem. És eléggé ismerem a múlt század eleji filmművészetet ahhoz, hogy ne lepődjek meg a mai szemmel nagyon is mesterkéltnek, beállítottnak tűnő jeleneteken.

Maga a film, legalábbis amit láttunk belőle, vagyis a vágott verzió jó volt, talán csak egyetlen ponton éreztem azt, hogy mesterkélt, mégpedig pont a legelején.

Tessék elképzelni, amikor kisgyermekek arról beszélnek, hogy ők magyarok, és büszkék arra, hogy magyarok és parasztok, magyar parasztok. Belenézve a kamerába, illetve amögé, rendezői utasításra várva, el-elakadva mondják a betanult szöveget. Egyébként a maga beállítottságában is megható és őszinte volt ez a jelenet: azt gondolom, hogy pont a nyilvánvaló beállítottsága miatt volt ilyen őszinte és kendőzetlen.

A filmben a pásztorok életéből láttunk jeleneteket, rengeteg lóval, egy kis szerelemmel megsózva és apróbb, megható eseményekkel, mint amikor a reggel ébredező nyáj közepén a suta újszülött botladozva próbál felállni. Ez egy olyan jelenet, amely a legszőrösebb szívű kritikust is meghatja. (De hát kérem szépen, nem otthon, a TV előtt ülünk, hogy a díszes közönség látványos, és jól hallható reakcióval fogadja ezt a jelenetet!)

Ha jól rekonstruálom a vágott filmet, a hagyományos életforma szembesül itt a gépesített állattartással. Látjuk a gémeskutakat, ahogy nehéz munkával húzzák fel az állatoknak a vizet, majd látjuk a masinát, amely olajozottan forog és csillog-villog a sártenger felett. (Talán csak nekem tűnt fel az áthallás a jó művészi érzékkel megrendezett gépjelenet és Fritz Lang Metropolisának gépjelenetei között.)

Aztán jön a vihar, a komor zenéből is érezzük, hogy közeledik a tragédia, az állatok riadtan igyekeznek szabadulni a pányvától, s valahogy minden szereplő tudja, hogy hová kell sietnie, hogy megmentsen valakit... A villám belecsap a géppel meghajtott kútba, az állvány összedől, lángok csapnak fel, valaki – ki tudja miért – a kútba esik, s mire a "felmentő sereg" odaér, már késő.

Mély gödröt látunk, amibe belehelyeznek egy állattetemet (!) és az ásó komoran hányja rá a földrögöket. Egy kisgyermek szeme könnyes, s a komor lófejek is mintha ugyanezt a gyászt fejeznék ki. Zseniális, pont ezért szeretem a fekete-fehér filmet!

Ugyanakkor, én nem teljesen értem ezt az egészet. Az rendben van, hogy mi pásztornép vagyunk, parasztok, és az isten sem akarja azt, hogy áttérjünk a gépesített állattartásra: predesztinálva vagyunk az ősi életformára, a szegénységre. (Legalábbis nekem ez jött le a filmből.)

Csak hát kérem szépen, egy nemzetközi hírű és színvonalú fesztivál nyitóprogramján tényleg ezt a tschikosch-goulasch parasztromantikát akarjuk megmutatni magunkból? Nem látták már ezt ezerszer?

(Konstruktív javaslatként ajánlom Buñuel: Föld, kenyér nélkül című filmjének megtekintését.)

A műsoron:

Kodály: Felszállott a páva – változatok egy magyar népdalra (Páva-variációk)
Bartók: Brácsaverseny
-I. Moderato
-II. Adagio religioso
-III. Allegro vivace

Lajtha: Hortobágy – szvit, op. 21/b – a Hortobágy című, 1936-ban készült film vetítésével
-I. Andante
-II. Galopp. Presto molto
-III. Allegretto
-IV. Vihar. Presto
-V. Andante
-VI. Andante molto

Vezényelt: Kocsár Balázs

Közreműködött:

Agócs Gergő – ének
Szűcs Máté – brácsa
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara

Kodály Zoltán: Felszállott a páva – változatok egy magyar népdalra (Páva-variációk)

Az úgynevezett páva-dallam a régi stílusú magyar népdalok reprezentáns típusmelódiája: négysoros, kötött szótagszámú, ereszkedő, kvintváltó pentaton dallam. A népdal nagyszabású zenekari feldolgozását Kodály az amsterdami Concertgebouw Zenekar fennállásának 50. évfordulójára írta, a kompozíciót Willem Mengelberg vezényletével Hollandiában mutatták be. A mű – mutatott rá Dalos Anna elemzése – mind a forma, mind az eszmeiség tekintetében igen szoros kapcsolatban áll az azonos című Ady-verssel.

Bartók Béla: Brácsaverseny

Örömmel értesítem, hogy az Ön brácsaversenye vázlataiban már elkészült, és már csak a partitúrát kell elkészíteni, ami bizonyos mértékig gépies munka. Ha semmi nem jön közbe, öt vagy hat héten belül elkészülök vele, s ez azt jelenti, hogy október második felére már a partitúra egy példányát is elüldhetem Önnek – írta Bartók William Primrose brácsaművésznek.

A mű azonban nem készült el, olyan torzó maradt, melynek kiegészítése "gépies munkánál" többet kívánt. E hálátlan feladatra Serly Tibor vállalkozott. A számozatlan kottalapokból, nemegyszer olvashatatlanul feljegyzett vázlatokból, jelzetlen tételekből és a kéziraton talált, korántsem egyértelmű javítások alapján rekonstruálta a versenyművet.

Munkája emberfeletti képzelőerőt, találékonyságot és valóságos szellemidézést követelt, mégsem bizonyos, hogy vállalkozása – Bartók akaratának végrehajtása – sikerült – írta Pándi Marianne. Kovács Sándor úgy fogalmazott, hogy nincs miért szépíteni a tényeket: Bartók nem írt brácsaversenyt. Tizennégy kottalapnyi vázlatot hagyott hátra. Ebből az egyik az első tétel elejének korai, utóbb nyilván elvetett felvázolása. A továbbiakból aránylag jól követhető az első tétel anyaga, a kihagyások itt analógiák alapján pótolhatók, még a hangszerelésre is akadnak megjegyzések. A további tételek esetében viszont teljes a homály.

Serly hipotetikus rekonstrukciója azonban szép sikert aratott. Fáradtabb részei ellenére – folytatta Kovács Sándor – itt-ott megcsillan benne Bartók szelleme. Az a fajta – Szabolcsi Bence kifejezésével – melegen melodikus stílus jellemzi, amely már az amerikai évek előtt, a Hegedűversenytől feltűnik Bartók életművében. Lét és nemlét határáról szól hozzánk ez a zene – s talán épp ez teszi különösen érdekessé, misztikussá.

Lajtha László: Hortobány – szvit, op. 21/b

Bartók Béla javaslatára esett a rendező, Georg Höllering választása Lajtha Lászlóra, hogy zenét komponáljon Hortobágy című filmjéhez. Amikor Lajtha megtekintett néhány részletet a forgatott anyagból, azonnal látta – írja Breuer János -, hogy nem valamiféle "tschikosch-fokosch pusztaromantika vagy kikent-kifent Gyögyösbokréta elevenedik meg – utóbbit nagy ellenszenvvel szemlélte mint hamisítást -, hanem a falukutatók nyers, kendőzetlen valóságképe került a celluloidszalagra, így örömmel vállalta a zenei közreműködést.

A Móricz Zsigmond Komor ló című elbeszélése nyomán írt forgatókönyv középpontjában a Cinege család áll. A korabeli szórakoztató filmek sorából kiemelkedő alkotás e család sorsán keresztül mutatott be egy letűnőben lévő világot. Höllering mozija az egykori magyar puszta, a pusztai emberek életmódjának egyetlen hiteles dokumentuma – írja a film egyik elemzője.

Szűcs Máté

Az 1978-ban, debreceni muzsikuscsaládban született brácsaművész, akárcsak legtöbb kollégája, hegedűn kezdett játszani. Szecsődi Ferenc osztályában végzett a Szegedi Konzervatóriumban, s tizenegy éves korától sorra nyerte a zenei versenyeket.

1996-os hangszerváltása után Schiffer Ervin növendéke lett a brüsszeli Királyi Konzervatórium mélyhegedű tanszakán, majd a waterlooi Erzsébet Királyné Zenekarban. Ezt a magas szintű képzést egy ötéves tanulmány zárta 2000 és 2005 között Leo de Neve vezetésével az Antwerpeni Konzervatóriumban.

Első díjat nyert a liége-i Nemzetközi Hegedű- és Brácsaverseny mélyhegedű kategóriájában, a párizsi Jean Francaix Brácsaverseny döntőse, a brüsszeli Tenuto Nemzetközi Zenei Verseny díjazottja volt.

Tagja volt a Con Spirito Zongorakvartettnek, a Mendelssohn Ensemble-nek, a Trio Dornak, az Enigma Ensemble-nek. A "szimfonikus" út az antwerpeni Királyi Flamand Filharmonikus Zenekartól a Bambergi Szimfonikusokon, a Drezdai Staatskapellén és a Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarán át vezetett a Berlini Filharmonikusokig, ahol 2011-ben foglalta el helyét a pult mögött.

Kocsár Balázs

Az ifjabb magyar karmester-generáció egyik jeles képviselője, kezdetben édesapja, Kocsár Miklós nyomdokain haladva zeneszerzés-tanulmányokat folytatott, majd karvezetői, illetve karmesteri szemeszterek után 1991-ben diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem karmester szakán, Lukács Ervin osztályában.

Még zeneakadémiai növendékként indult a Magyar Televízió 6. Nemzetközi Karmesterversenyén, ahol a 3. díjat ítélte neki a zsűri.

Hamar, szintén még a diploma megszerzése előtt szerződött operakarmmesterként a Szegedi Nemzeti Színházhoz. Debrecen 1993-ban szerződtette: először a Csokonai Színház operatagozatát vezette, majd 2006-tól 2011 végéig a Debreceni Filharmonikusok, a Kodály Kórus (jelenlegi nevén Kodály Filharmónia) ás a színház zeneigazgatója is volt.

1995-ös római versenygyőzelme óta opera-karmesteri feladatainak egyik fő színtere Olaszország. Emellett 1999-2002-ig a Frankfurti Operaház első karmestere volt. A Lipcsei Operaházban 2005-ben A varázsfuvolával debütált, a 2006/2007-es szezonban a Szerelmi bájital premierjére kérték fel, és sikerrel állt az eredeti francia kiadás szerinti Don Carlos-előadás élére is. A Hamburgi Állami Operaházhoz 2010-ig 4 opera bemutatásából álló szerződés kötötte. 2012 tavaszán Richard Strauss Arabelláját és a Traviátát vezényli az Operaházban.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara

Az együttes közel hetvenéves fennállása alatt számos fel- és külföldi hangversennyel, valamint szinte a teljes szimfonikus és oratorikus repertoár rádió-, tévé- és lemezfelvételével vívta ki rangját a nagyzenekarok élmezőnyében. Állandó közreműködője a nemzetközi zenei versenyek döntőinek és gálakoncertjeinek.

A világ vezető kritikusai egybehangzóan méltatják kiegyenlített hangzását, hajlékonyságát és azt a mecénási tevékenységet, melyet a magyar kortárs zene népszerűsítésével és rögzítésével végez.

A társulat főszereplője a Művészetek Palotájában évente megrendezésre kerülő Budapesti Wagner-napoknak.

Az 1943-ban Dohnányi Ernő által alapított zenekarral olyan világhírű vendégkarmesterek dolgoztak, mint Claudio Abbado, John Barbirolli, Doráti Antal, Eötvös Péter, Lamberto Gardelli, Wolfgang Gönnenwein, Kertész István, Otto Klemperer, Kobajasi Kenicsiró, Neville Marriner, Giuseppe Patané, Karl Richter, Helmuth Rilling, Gennagyij Rozsgyesztvenszkij, Paul Sacher, Solti György, Leopold Stokowski.

2011 szeptemberétől Vajda Gergely a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának vezető karmestere.