irodalom

Hegedűs Claudia

2012. 03. 27.

Padközelben Grecsó Krisztiánnal

Tavaly, a Könyvfesztivál alkalmából készítettünk interjút a Mellettem elférsz megjelenése kapcsán. Ezt a beszélgetést közöljük újra az AEGON-díj idei nyertesével, Grecsó Krisztiánnal. A Mellettem elférsz írójával a gyermekkor ízeiről, az indíttatásról, útkeresésekről, és a lineáris pályaívéről éppúgy szót ejtettünk, mint a vonzások és választások, valamint az első döntés(ek) súlyáról.

Amennyire kemény dió "ütős" regénycímre lelni, éppolyan nehéz érdemben megszólítani valakit. Ül velem szemben egy ember, akivel így ráérősen, csaknem egy évtizede beszélgettünk utoljára egy szegedi kávézóban, ráadásul ő erre nem is nagyon emlékszik, nem véletlenül. Grecsó Krisztiánt akkor ismertem meg, amikor még szárnybontogató (irodalmi) fenegyerekként jól odasózott a Pletykaanyuval. Szétszedték az újságírók. Is. Túl három regényen, egy évtizednyi tapasztalaton, ma/tegnap egy külsejében, hanghordozásában és (irodalmi) nekibuzdulásában is szikárabb, ugyanakkor furcsamód nyitottabb Grecsó Krisziánnal ül(t)ünk egy kertben, immáron Budapesten. Talán a múltidézés teszi, de az is lehet, hogy a padközelség, de nem pattogós kérdezz-felelek interjú készül. Beszélge(t)tünk. Ráérősen, mintha az idő nem számítana…

PRAE.HU: Napok óta nem hagy nyugodni az a párhuzam, hogy az irodalmi étvágy/ízlés/választás és a gasztronómia preferencia egy tőről fakad. A régiek bölcsességéről, miszerint az vagy, amit megeszel, az jutott eszembe, hogy ez az olvasásra/írásra is igaz. Az vagy, amit írsz/olvasol/kérdezel. Gyermekkorunkban kénytelen-kelletlen mindenevők vagyunk, azt esszük, amit kapunk, később, ahogy egyre jobban halad az idő, már szabadon eldönthetjük, hogy mire vágyunk, így lépésről lépésre, fokozatosan átalakulnak a fogyasztási szokásaink. Felnőttként már – jó esetben – nem habzsolunk, hanem kísérletezünk, válogatóssá válunk, és kiköpjük, ami nem kedvünk szerint való. Ha úgy tetszik, egyre kifinomultabbá válik a gasztro-literátus ízlelésünk(is). Szerinted a gyermekkor ízei, és az időközben ránk rakódott "tudás", valamint a döntések súlya, mennyire határozzák meg az (író) embert?!

… Hát, igyekeztem letisztulni…

Kicsit elrugaszkodnék az irodalmi étvágytól, merthogy felvetettél egy másik nagyon fontos dolgot is. Alapvető az életünkben, hogy mikor is születnek meg ugyanis az első saját döntéseink, valamint az, hogy mikor is alakul át az ízlés akarattá. Úgy látom, hogy abban a pillanatban, amikor először állunk ki azért, amit gondolunk, még akkor is, ha arról később bebizonyosodik, hogy esetleg téves döntés volt, az mérföldkő, mert ellöki valahonnan valahová az embert.

Nekem több ilyen fontos elrugaszkodásom volt, de az biztos, hogy az első saját döntésemet, ami igazán nagy kockázattal járt, azt nagyon későn mertem meghozni. Nem tudom, hogy az irodalmi pályámon mennyire látszik ez a fajta konformizmus, vagyis az, hogy velem sokáig az történt, hogy amely ajtók kinyíltak előttem, azokon én bementem…

Nálam ez úgy kezdődött, hogy elkerültem a békéscsabai Tanítóképző Főiskolára, mert oda vettek föl. Nem akartam tanító lenni, de ahogy mondtam, akkor éppen arra nyílt az ajtó. Onnan Pestre akartam jönni, mert láttam, hogy itt működik egy olyan komolyabb irodalmi élet, ami a fiatal írókat jól összefogja, de mégis Szegedre kerültem. Az ok prózai, mert oda vettek fel magyar szakra, és ez nem is volt baj, de ami a lényeg, hogy sokáig nemcsak bementem az éppen kinyíló ajtón, de miután beléptem rajta, mindig ott is maradtam, pedig senki nem kényszerített erre. Valahogy aztán jól éreztem magam Szegeden, Békéscsabán, és amikor az első komolyabb döntést kellett volna meghozni, vagyis szerettem volna nagyon Szegeden maradni, akkor is másként lett. Akkor meg az történt, hogy felhívtak, és arra kértek, hogy menjek Békéscsabára dolgozni, a Bárkába szerkesztőnek. Utólag egyiket sem bántam meg, hiszen ezek mind remek lehetőségek voltak. Ugyanakkor nagyon elgondolkodtatott a kérdésed, hogy vajon az irodalmi ízlésemet, és a saját magammal szembeni választásaimat, az mennyire befolyásolta, hogy ennyire "követő" volt a magatartásom, nem tudom másként mondani. Békéscsabán öt év után mertem meghozni azt a döntést, hogy egy nyugodt, nem jó, de megfelelő egzisztenciát biztosító irodalmi szerkesztői állást otthagyok, miközben gyorsan hozzáteszem, ilyen állás nincs, nem lehet szerezni, nincs a világon…

(elvágyódó mosoly)

Olyan áldott állapotot kell elképzelni, ahol kéthavonta volt lapzárta, istenem, ha ezt még egyszer vissza tudnám szerezni! Ideális körülmények között, nyugodt légkörben lehetett alkotni, szellemileg épülni, ráadásul mindezt egy jó közösségben! Nos, erre mondtam én nemet, és elmentem/eljöttem Budapestre munkanélkülinek, csak azért, mert nem akartam tovább azon a kijelölt pályán haladni, ami valahogy mindig megtalált engem. Elhatároztam, hogy ezúttal ki akarok próbálni valami mást, mert az motoszkált a kisagyamban, hogy váltani kéne…

Ez a lépés lelkileg nagyon jót tett nekem, bármennyire is rosszul éreztem magam Budapesten az elején. Nagyon sokáig, másfél évig nem találtam a helyem – és ez Nagyidő(!) Miközben keveregtem, kavarogtam, mindvégig az a felszabadító érzés vigasztalt, hogy ezt a döntést (végre) meg mertem hozni. Attól, hogy elrugaszkodtam, és leugrottam a mélybe, még nem törtem össze magam, tehát bebizonyosodott, hogy meg lehet próbálni: hozhatsz döntéseket, és attól nem dől össze a világ – és ez őrült jó érzés volt. Az már nem biztos, hogy utána mindenben jól döntöttem….

Utólag úgy látom, hogy az a Fenenagy akaratosság, ahogyan én aTánciskolát keresztülvertem és végigvittem, az "picit" mintha a regényen is meglátszana...

(kis fintor)

Az olvasó nem tudja, hogy mitől olyan az a regény, mert alapvetően azt szokták mondani rá, hogy szerették vagy nem kedvelték, de azt elárulhatom, hogy az Isten hozott és a Mellettem elférsz kedvesebb a befogadóknak. Én viszont szeretem aTánciskola akaratosságát, és számomra nagy tanulságokkal szolgál az a könyv, egy nagyon erős változásokkal és kudarcokkal tarkított életszakasz közepén született, és lehet, hogy ez látszik rajta. Nem tudom biztosan, de az tény, hogy számos (lelki) kirándulás volt mögötte, például a Nők Lapja szerkesztése két évig - a békéscsabai szerkesztői székből a Sanoma multiközegébe kerültem, és ez bizony NagyUgrás. Nyilván ezek a végletek valahogyan feldolgozódtak, leültek a lelkemben, de ezeket el kellett fogadni, ezt a Nagyvárost meg kellett tanulni kezelni, felvenni a ritmusát, hogy itt mindent fel kell építeni, hogy itt a felnőtt lét gyakorlatilag matematikusi agyat igényel… Ez az, ami az én spontán, szétesett, vidéki lelkemnek nagyon fura volt. Ott felszálltam a kis biciklimre, és átmentem a másik helyszínre, ha valamit elfelejtettem. Itt ez kizárt. Pesten egészen másként kezelődnek szituációk, emberi viszonyok, és én ezt mind-mind szépen meg kellett, hogy tanuljam. Úgy érzem, ezek a nevelődési folyamatok ott vannak, beépültek a Tánciskolába, és elképzelhető, hogy azért olyan, amilyen, "más", mint a másik két regényem, de nekem pontosan ezért fontos és kedves.

PRAE.HU: A 2008-as Tánciskolát már említetted, de ne feledjük, hogy a korai, még nagyon "éhes", (prózai) korszakod szülötte a 2001-es Pletykaanyu. Én úgy láttam és látom, hogy bármelyik munkádról is legyen szó, a 2005-ösIsten hozott című regényről, vagy a februárban megjelent Mellettem elférsz című családregényről, egyben közösek – az olvasók szétkapkodják. Nincs titok, illetve, ha van, azt bárki felfedheti, úgy írsz, hogy a zuglói lakos éppúgy közlekedhet a történetek belső világában, mint ahogyan otthon érezheti magát a szövegekben egy békéscsabai háziasszony. Még mielőtt úgy tűnne, hogy idegenekkel takarózom, elárulom, hogy engem a regényeid nyelvi érzékisége az, ami visz magával, sokszor vissza kell lapoznom, mert a történet elmegy mellettem, mert éppen arra figyelek, hogy a szereplőnek "öregszaga" van, és én ezt érzem, értem…

Rendben, akkor először a Pletykaanyu. Két kiadása is van, egy 2001-es és egy 2006-os. A kettő között eltelt 5 év. A második megjelenés előtt az eredeti kéziratot alaposan megdolgoztam. Nemrégiben egy felolvasás miatt átnéztem a szöveget, és most egyetértek azokkal a kritikusokkal és filoszokkal, akik azt mondták nekem, hogy inkább meg kellett volna hagyni a kötet eredeti vadságát és fésületlenségét, hiszen az úgy volt olyan, amilyen. Ha már ennyire vadul érzékelte a környezetét, akkor az eredeti hangját is meg kellett volna tartani. Az persze kérdés, hogy 5 év múlva is így fogom-e látni, de ahogy nézem a nyelv változását, egyre bizonytalanabb vagyok, és egyre többet vacakolok egy-egy szövegrészlettel. A Mellettem elférsz esetében néhány bekezdéssel annyit vacakoltam, mintha vers lenne, de szerintem ezt meghálálják az olvasók, mert észreveszik, hogy a szöveg csiszolva van és működik. Mondok egy példát: volt egy rész, ahol az elbeszélő meglátja az apai nagybátyjának a cimbalmát egy parókia udvarán, és arra gondol, hogy méltatlanul bánik vele a helyi pap, kinn hagyja a diófa alatt ázni. A vihar leveri a termést a fáról, és ahogy hullanak le a diók, ütik a cimbalom húrjait. Egyébként ez egy valós jelenet, ezt valóban láttam, nyilván olyan nagyon nem zenéltek a diók, nem találták el folyton a húrokat, de nagyon felkavaró volt. Mindezt próbáltam a szövegben visszaadni, és hát ezerféle verzióban volt meg az a rész, kihúztam, hozzátettem, toldottam, majd végül a szerkesztőm azt mondta: hogy hagyjam már meg az egésznek az emelkedettségét, mert én a végére odatettem, hogy "…és jött a pap". PONT – és így volt vége a fejezetnek. Nos, erre mondta a szerkesztőm, az nem lehet, hogy erre jöjjön még egy kis dallamka, egy foszlány, amikor ez a rész gyönyörű magas C-n ér véget! A beszélgetés egy kocsmában zajlott, és én akkor nem értettem egyet, majd hazamentem, elolvastam, és rájöttem, hogy a szerkesztőnek igaza volt, és kihúztam a papot. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy az a sok vacakolás otthagyta a nyomát, és lett egy lecsiszolt felület, és az olvasók ezt mind érzik, és reagálnak is rá. Hálás dolog ezt visszakapni.

Nem felejtettem el, hogy a szövegek nyelvi erotikája az, ami hat rád…

Ha így nézzük, akkor az Isten hozott sokkal burjánzóbb, mint a legújabb Mellettem elférsz, amiben egy sokkal pironkodóbb és szemérmesebb nyelvet próbáltam használni … Azért fogalmazok ilyen óvatosan, és állok meg folyton a mondataim közepén, mert onnantól, hogy elszabadult a könyv, és kinn van a polcon, már én is csak egy olvasó vagyok, nem tehetek érte többet…

Az azonban tény, hogy a Mellettem elférsz megírása nagyon tudatos építkezés volt, ahol igyekeztem mellérendelő mondatokkal dolgozni. Azt vettem észre, hogy az első olvasók, amikor még kéziratban volt a könyv, és amíg nem szokták meg a regény stílusát, folyamatosan beirkálták az alárendelő szócskákat, majd néhány oldallal később rájöttek, hogy ez nem elírás, hanem így van jól. Mindezt azért mesélem, mert ebben valóban van valami fura perverzió, (kis kacaj) hogy mennyire érdekes tud az lenni, amikor megpróbáljuk minél kevesebb szóval elmondani ugyanazt, olyankor összefeszül, kitisztul a szöveg, és tényleg lesz valami zamata. Olyan sokféle nyelv van, és én azt szerettem volna, ha ez a regény olyannak tűnne, mint a legegyszerűbb ételek, amelyeknél rácsodálkozunk, hogy az miként lehet, hogy két, három összetevőből valami olyan újabb (íz)minőség kerül ki, és ez teljességgel érthetetlen, hogy miért működik. Ebben a szövegben ezt szerettem volna…

Éppen ezért nagyon jó, hogyha erre azt mondod, hogy a nyelvi érzékiség jutott a regényről eszedbe, mert pontosan úgy, ahogyan egy egyszerű étel fel tud csigázni (és ahhoz is kell egy kifinomult ízlelőbimbó!), itt is ez volt a cél. A lényeg szerintem ugyanis az, hogyha egy olyan ételt eszel, amiben észre kell venni a tiszta alapanyagok által hozott friss zamatot, akkor nem használhatod a gyorskajákon és ízfokozókon eltompult nyelvedet, mert akkor nem derül ki, hogy mitől érzéki ez/az a dolog. Az ízlelőbimbó metaforánál maradva, a letisztult érzékisége a szövegnek kíván némi ráhangolódást, mert ugyan egyszerűnek tűnik, de idő szükségeltetik hozzá, hogy ráérezz az "ízére". Igen. Erről van szó. Egyetértünk.

PRAE.HU: A Mellettem elférsz – ha nagyon röviden szeretném összefoglalni, ami persze képtelenség – egy többgenerációs családregény, sorstörténetek a régmúltból és a tegnapból. Engem megállított, és elgondolkodtatott azon, hogy mennyire elfelejtettem a saját felmenőim keserédes "panoptikumát". Felmerült bennem, hogy mekkora lelki erőpróba volt számodra emlékezni, összerakni a múlt töredékeit?

Nem is gondoltam volna, hogy azalatt a 3 év alatt, amíg ez a szöveg született, ilyen energiákat szabadít fel, és ezek szerint nem csak bennem. Az olvasói reakciók egyszerűen szívmelengetőek. Kaptam a facebookon egy üzenetet, majd jött egy levél és egy nagyon édes képeslap, amit Gyuláról írt egy úr. Nem tudom most megmutatni, de az látszik, hogy a képeslap küldője nagyon belejött közben, és teljesen körbeírta a lapot. Bejelölt oldalszámokat, amiket szeretett, például a 211. oldalt, majd jött egy nyíl, hogy ezt megkönnyezte. Ha végeztünk, hazamegyek, és majd kikeresem, hogy mi van az említett oldalon, mert most éppen nincs nálam könyv…

Az olvasói visszajelzések is azt mutatják, hogy sokak lelkében felszabadít valamit ez a regény, ami több annál, mintha "pusztán" esztétikai élmény lenne, és ez nekem hatalmas ajándék. Mindezt először azzal magyaráztam, hogy a családregénynek megvan az a tulajdonsága, hogy behelyettesíthetőek a karakterek, vagyis a nagymama helyére a sajátodat képzeled, még akkor is, ha semmiben nem hasonlítanak. Majd rájöttem, hogy ez így egészében nem igaz, mert nálam olvasóként ez nem így működik. Tegnap este elkezdtem olvasni György Péter könyvét (Apám helyett) és ha az ő apafiguráját nézem, akkor én nem helyettesítettem be a helyére az enyémet, mert olyannyira más sorsokról van szó, tehát azt kell mondanom, hogy a karakter a kompatibilis. Magyarán ennél összetettebb a kérdés, és valami mást kell felfejteni. Na, ezen a ponton kapcsolódik be, amit kérdeztél, hogy valószínűleg az emlékezés képességét hozza vissza egy családregény. Abban a pillanatban, ha ez bekövetkezik, akkor a befogadó többet kap, mint amennyit a könyv önmagában ér, vagyis nehezebb lesz a saját súlyánál a könyv, több lesz, mint amit az esztétikuma tud. Amikor az emlékezés terébe tudok "behúzni" valakit, annál nagyobb dolog nincsen. Ezt már nem én befolyásolom, ez már a befogadó játéka, és nekem csak hátra kell dőlni és mosolyogva nézni, ha ez így van.

Ezt most persze nagyon is félre lehet érteni, mert szinte látom az interjú kommentjeiben, hogy azt merte mondani, hogy esztétikumon túl…, blablabla…. Még egyszer hangsúlyozom, nem én mondom, nem én tehetek róla, hanem aki követi a hatástörténetét ennek a könyvnek, láthatja, hogy a reakciók ilyenek. Van néhány könyv, nem is biztos, hogy a legjobbak, amik "ezt" tudták nálam elérni. Ha visszagondolsz, van valami fura műszer ott legbelül, ami azt szabályozza, hogy mely könyvek maradnak meg veled a memóriádban, és dolgoznak benned tovább. Ezen a ponton tehermentesítem magam a saját könyvem dicsérete alól. Azt mondom, egyáltalán nem biztos, hogy azokra a könyvekre fogsz később emlékezni, amikről a befogadás pillanatában azt gondoltad, mindenkor veled maradnak, az ugyanis szabályozhatatlan, hogy mi az, ami utólag dolgozik benned. Amennyiben ez a könyv elindítja ezt a folyamatot, és eljuttat odáig egy olvasót, hogy hajlandó legyen ő is kinyitni a "múlt emlékezésének" dobozát, metaforikusan fogalmazva, de mindenesetre kinyitni a lelkében valamit, akkor jó munkát végzett a könyv.

PRAE.HU: A Mellettem elférsz arra is sarkallja az embert, hogy a múltján keresztül, vagy helyesebben mondva, segítségével, önmagával is szembenézzen. Az identitáskeresés, a lelki titkok kitárása, ugyanolyan pokoli nehéz, mint megtanulni újra emlékezni.

A regény kapcsán állandóan ezt a családállítás nevű módszertant emlegetik, úgyhogy jobban utána néztem, hogy mi is ez. Eszerint a szembesülést és az identitáskeresési helyzetet rendkívüli konfrontációk árán éli meg az ember. Ez azért érdekes, mert az én effajta küzdelmem, amit ez a regény hozott, szinte csak felszabadulások sorozata. Ezelőtt a regény előtt kinyitni a titkok dobozait, hogy megint metaforikus legyek, sokkal nehezebb volt. Ezerszer jobban nyomasztott a veszteség, meg a kontinuitás hiányának a fájdalma. Egyszerűen fogalmazva, azt gondoltam, hogy mi közöm már nekem ehhez, ha meg közöm volt, akkor meg hogy találok vissza, de az is lehet, hogy elpazaroltam, amit a sors adott nekem, ha meg nem dobtam el, akkor meg mit kezdjek vele. Ahhoz tudnám hasonlítani a rátalálás és a kutatás pillanatait, mint amikor a vizsgaidőszakban baromira nincs kedved tanulni, és mindent megteszel, hogy ne csinálj semmit, és utána meg annyira felszabadító, amikor végre elkezdesz tanulni, mert valójában nyomasztott, hogy nem tetted a dolgod. Lefordítva, nem tudtam, hogy mi bajom van, mi az, amit nem találok, hogy mivel kell foglalkoznom, merre kellene elindulnom, és végül, amikor meglett, megnyugodtam.

Olyan érzés volt, mint amikor visszateszel valamit a helyére, vagy kifizetsz egy adósságot.

Volt egy olyan szelete a lelkemnek, amelyik ezt nagyon akarta, de hát ezt olyan jól el tudjuk hazudni, és még jobban tudjuk leplezni. Mindezt több fázisban tudtam megoldani. Az első, és nagyon fontos lépés az volt, amikor az öcsémmel képesek voltunk a kettőnk és a család viszonyát tisztázni. Ez nagyon összetett és nehéz kérdés volt. A sorsunk, a pályaívünk hasonló, mind a ketten vidékről Pestre jöttünk, ő kortárs balett-táncos, aki sokkal később kezdte el tematizálni azokat az élményeket, amelyeket nem tudott feldolgozni. Zoli nem találta azokat a csapokat, amelyekkel meg tudta volna nyitni önmagát, ezért máshogy igyekezett levezetni a feszültséget. Ahogy akkoriban próbáltam neki segíteni, ő meg nekem, azok voltak az első ilyen lépések. De azoknak még semmi közük nem volt ehhez a könyvhöz. Amit most érzek, az egy nagyon erős megbékélés. Ahogy a testem vagy a környezetem változását, úgy a kulturális közeg és az életmódom átalakulását is megtanultam becsülni. Ha úgy tetszik, a regényn hatására elfogadtam, hogy ezek békésen megférnek egymás mellett. Korábban olyan idegennek éreztem az emlékeimet ebben a környezetben. Ültem az 1-es villamoson, ami nem a legbájosabb részét járja körbe ennek a városnak, és az járt a fejemben, hogy mit akarnak tőlem a régi életem foszlányai, de most már nem idegen a kettő, és ez ennek a regénynek köszönhető, hogy elfér bennem a múlt és a hatsávos Hungária körút is. Esküszöm, hogy ez most mondom először, hogy tulajdonképpen így is lehetne értelmezni a címet, ha ez bármikor korábban eszembe jutott volna, de erre most döbbentem rá (…)

Lezárva az egészet, nem fájdalmas emlékezni. Nem csak az eredmény nem volt fájdalmas, már maga a folyamat sem. Mindvégig nagyon jó érzés volt, pontosan ezért vágyom rá, hogy újra egy olyan könyvet írjak, amiben jó benne lenni, de ezt vagy adja a sors, vagy nem.

PRAE.HU: Megadhatja a sors..., mert mit is tesz egy detektív, a múltat kutatja. Az jutott eszembe, hogy a következő könyved lehetne egy krimi, egy mívesen megírt, zaftos bűnügyi történet. Na, mit szólsz?!

Abszolút jó ötlet a krimi-vonal, gondolkodtam már rajta. Nyilván a kulcsa egy központi karakter, tehát ha rátalálok a nyomozó figurájára, akkor már "minden" megvan. Krimibefogadóként, ha jó a detektív alakja, akkor azt is megbocsátom, ha a rejtély nem is igazán az. Mellesleg számomra a Mellettem elférsz egyik nagy tanulsága, hogy tényleg a karakter az alap, és ha krimit írnék, akkor valóban komolyan venném. Nekem állandóan azt mondták filmesek, színházi emberek, Máté Gábor a Katonában is a Cigányok rendezése kapcsán, hogy karakter, karakter, aztán vagy meglett vagy nem, ez a sors kegyelme volt, hogy összejött-e vagy sem. Azonban a számomra most az volt a cél, hogy a hatvanas évek Budapestjén írjak egy történetet, és ennek az volt a kulcsa, hogy megvolt a két karakterem. A parasztfiú, aki a fővárosban építőmunkásként próbál asszimilálódni… Láttam magam előtt ezt a sánta, egyik szemében kék, másik szemében szürke, visszahúzódó, de teljesítési vágyakkal és ambícióval teli fiút, és előttem volt a polgárlány is tökéletesen. Annyira megvoltak ezek a figurák, hogy attól kezdve egy pillanatig nem jutott eszembe, hogy most hogyan tovább. Azóta erre vágyom, hogy egy olyan sztorit írjak megint, ahol a karakter annyira adja a történetet, hogy nem tud mást csinálni. Ez nem ilyen írói misztifikáció, hogy az ihlet állapotában szürke ködben ültem, nem! Ez úgy működik, hogy tényleg van egy olyan (erős) akarata olyankor a figurának, ami viszi előre. Abban az esetben, ha gondolkodni kell, hogy mi legyen szegénnyel, akkor már baj van. A kriminek is ez a kulcsa, hogyha lenne egy ilyen karakter, és az működne, nos, az isteni lenne… de ki tudja, majd odaírom a hátuljába, hogy tőled van az ötlet, ha megcsinálom...