Tarsem Singh filmjére tekinthetünk a klasszikus Grimm mese filmadaptációjaként, vagy a klasszikussá vénült Disney rajzfilm élőszereplős verziójaként is. Előbbi esetben a Az Álmosvölgy legendájával vagy a A lány és a farkassal, míg utóbbiban az Én, Pán Péterrel vagy a 2010-es Alice Csodaországban átirattal rokon. Míg azonban ezek a filmek csak a mese szereplőit sajátítják ki maguknak, a Tükröm, tükröm narratívája hű marad ez eredetihez, ezáltal megtartva magának a gyermekközönséget. A szülőket, a Disney-szkeptikusokat és a nosztalgiázni vágyó felnőtteket pedig a jól bevált öniróniával kényezteti. Szerencsére mégsem fordul át olyan üres paródiává, mint a Shrek-univerzum vagy a 2007-es Bűbáj, mert van olyan őszinte, hogy megmaradjon mesének.
Az utóbbi évek tendenciája, hogy a hercegnők öntudatukra ébrednek, s nem feltétlenül a megmentendő áldozat szerepkörében tetszelegnek, a szőke herceget ellenben degradálják, ezzel felcserélve, vagy legalábbis összemosva a szerepeket. Amíg a Mulanban még bátor, de makacs harcos volt a hősnő szíve választottja, a Shrekben már egy morcos ogre, a Hercegnő és a Békában egy elkényeztetett ficsúr, az Aranyhajban pedig önző tolvaj. A Tükröm, tükröm visszatér a klasszikus hőstípushoz, de Hófehérke javára esendőbbé teszi: nem bír a törpékkel, de ezt herceghez híven tagadja, majd egy bájital hatására megy át szerető ölebbe. Ugyancsak egyre gyakoribb metódus, hogy a nemezist állítják a középpontba, ezt a Tükröm, tükröm a címével és a narrációval is érzékelteti, de mindez végső soron mégsem valósul meg. Tim Burton Alice-e is csak az előzeteseiben sugallta a Vörös királynő hangsúlyosabb szerepét, míg a világuralomra törő gonosztevők a Gruban és a Megaagyban is komoly jellemfejlődésen estek át, ezúttal pedig csak a humorfaktort növelik a gonosz mostoha cinikus kommentárjai. A legjobb az egészben, hogy ezeket a gyerekek nem csak értik, hanem a helyén is tudják kezelni, így mindez számukra is vicces.
Az előbb hosszasan felsorolt sémák szerencsére nem fojtják meg a filmet, és sikerrel demonstrálják az amerikai tömegfilm azon hagyományát, hogy azon is remekül lehet szórakozni, amit már unásig ismer az ember. A szórakoztatás kevés iparosnak sikerül, de Tarsem tele erővel és fantáziával vág bele, így ami Spielberg a romantikának és Burton a gótnak, az ő a barokknak, azzal a különbséggel, hogy még nem fásult bele a folytonos önismétlésbe. Vizuális kreativitását már a 2000-es A sejtben megmutatta, személyes álomprojektje, a Zuhanás pedig nem kevesebb a meséléshez szóló szerelmes vallomásnál, míg a tavalyi Halhatatlanok sematikus történetvezetése ellenére is magán viseli a rendező keze nyomát, ezzel lekaparva magáról a "300 koppintása" vádló céduláját. Cifra színekben pompázó ruhákból, szédítő kameramozgásokból és robosztus fejdíszekből vagy festményszerű beállításokból most sincs hiány, de Tarsem nem ájul el önnön látványorgiájától. A forgatókönyv igyekezett eltávolodni a köztudatban leginkább élő Disney-féle történettől, így lett a törpékből megint tolvaj, a vadászból pedig udvari komornyik (ezek az elemek a Grimm testvérek előtti verziókból maradtak fent). A gyors vágásokkal operáló szcénák, mint a gonosz mostoha szépségápolása vagy Hófehérke kiképzése, mind-mind nagyon mulatságosak, de szorul mellettük hely az izgalmaknak és az akciónak is – amíg a nő kontra férfi kardpárbaj a Zorro legendáját, addig a marionett figurák Burton jobb pillanatait idézik. Az amerikai film egyre homogénebb muzikális világában pedig üdítőnek hat Alan Menken zenéje. A játékidő alatt szolgai alázattal éri el a kívánt hatásokat (ez sem sikerül mindenkinek), majd a fináléban tesz egy jókora kikacsintást a Bollywoodi tömegfilmek és Disney táncos-éneklős rajzfilmjei felé, felismerve a kettő közti analógiát, és ez Tarsem származására való tekintettel még indokolt is.
A májusban érkező Hófehér és a vadásznak nehéz dolga lesz, ha fel akarja venni a kesztyűt Lily Collins Hófehérkéjével vagy Julia Roberts királynőjével: előbbi ellenállhatatlan bájával, utóbbi kicsattanó formájával rakja fel az i-re a pontot. Túl azon, hogy gonoszt játszani mindig hálás feladat, Robertshez kifejezetten passzol a mostoha szerepe, Collins vastag szemöldöke alól pedig rejtélyes huncutság sugárzik. Ha e két film meccséről van szó, én látatlanban is a Tükröm, tükrömre szavazok a Hófehér ellenében.


Tükröm, tükröm (Mirror Mirror), 2012.
Rendezte: Tarsem Singh.
Forgatókönyv: Melissa Wallack & Jason Keller, Jacob és Wilhelm Grimm népmesegyűjteménye alapján.
Szereplők: Julia Roberts, Lily Collins, Armie Hammer, Sean Bean, Nathan Lane, Mare Winningham, Michael Lerner, Rober Emms.
Forgalmazza a Forum Hungary