A nácik elől a tengerentúlig menekülő Faludy ’46-ban újult reményekkel hazatér, de hiába bizonyítja baloldali érzelmeit tettekkel is, a kommunista diktatúra ellenséget lát benne: szilenciumra ítélik, és '49-ben már koncepciós pert indítanak ellene: börtönbe zárják, ahol kivégzéssel fenyegetik, aztán kényszermunkára viszik. Szabadulása után fordításokból próbál megélni, majd ’56-ban ismét menekülni kényszerül az országból. Faludy Börtönversei – köztük a kiválasztott alábbi, ami tárgyilagos, pontos leírás a fizikai és lelki túlélés módszertanáról – még tapinthatóan eleven részei a tegnapi politikatörténet legendáriumának. Mindennél hitelesebb, ahogy ő maga beszél róluk a három évtizeddel később megjelent kötet előszavában:

"Az itt közölt verseket 1950 és 1953 közt csináltam az Andrássy út 60. pincéjében, Kistarcsán és az ÁVO recski büntetőtáborában. ... Rákosi börtöneiben csakúgy, mint Hitler megsemmisítő táboraiban, papír és írószer nem állt a rabok rendelkezésére. Így ezeket a verseket ’fejben csináltam’, jelentős részüket sötétzárkában. ...megelégedéssel nyugtáztam, hogy börtöncellában, de kivált sötétzárkában vizuális fantáziám legalább kétszer akkorára nőtt, mint amilyen a szabad életben volt; az éhség okozta állandó kóválygás és szédülés ... intuíciómat megnövelte és ... halálfélelmem hozzásegített, hogy a tőlem megszokottnál tűrhetőbb verseket csináljak. ... A fogdáról egész kötet költeménnyel – ezzel a kötettel – fejemben jöttem ki. ...gyönge fizikumommal rendkívül valószínűtlennek tűnt, hogy túlélem Recsket. A túlélést, számos társammal együtt, nemcsak annak köszönhetem, hogy Sztálin későn ugyan, de a számunkra legkedvezőbb pillanatban patkolt el, hanem elsősorban annak, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki a büntetőtábort feloszlatta."

Faludy, a nagy tapasztalatú

Faludy György
BÚCSÚ RECSKTŐL

2.
Sosem tartottam Recskig
testemet külön számon.
Én intézkedtem. Most ő
intézkedett magától.
Megpuhult a szakállam,
a bőröm kőkemény lett,
és zsibbadoztak benne
az idegvégződések,
ha gúzsbakötve ültem,
ha talpaltak, ha vertek,
ötven kilónyi húsom
kis bunkerébe beljebb
csúsztam s fájdalmam tompább
lett, és mikor tíz hétig
szakadt az őszi zápor
s a víz hátamon végig
csorgott, s bár tudtam róla,
érezni úgy éreztem,
mintha esővíz folyna
a közeli ereszben.
Gyomrom, mint a nagy malmok
őrlői, megemésztett
mindent: vargányát nyersen,
rügyet, mohát, fakérget,
a boróka bogyóit
meg az encián édes
gyökerét; ha mozdultam,
az izmaimra fékek
tapadtak, mivel testem
nálamnál jobban tudta,
hogy a szabotázs éltet
s éhenhalat a munka;
kifele zsugorodtam,
durvultam, kövesedtem,
míg forró, láthatatlan
kénlángok égtek bennem:
felfogtam minden hangot
két Dionüszosz-füllel,
de amikor aludnom
kellett, megsiketültem;
szemem reflektorfényét
soha senki nem látta,
belenyúlt a holt térbe,
mint tengeri rák csápja;
s a szaglás! ott pihentünk,
állókép az erdőben,
ha jöttek az ávósok,
megszimatoltuk őket
száz lépés távolságból,
vadászokat az őzek; –
de mit beszéljek erről
tovább? Egyszerre lettem
extro- és introvertált,
érzékeny s érzéketlen;
s megtudtam közben azt is,
hogy sok-sok tagú testem
titokban összeesküdt,
hogy megmenthessen engem –
engem, mondom, mert azt is
megtudtam, hogy míg élek,
ketten vagyunk: testembe
beletársult a lélek,
s bár minden porcikám jó
barát, fegyvertárs, testvér,
én nem vagyok az összeg,
mert több vagyok a testnél.

Cinikusan, önérdekből - Devecseri őrnagy elvtárs

Devecseri volt a sztálinista magyar irodalom dandyje. Cinikus életfelfogással van dolgunk, igazi túlélővel, aki képes élvezni ezt a skrupulusokon-túl-életet is. A harmincas évei elején járó irodalmár épp megérett a nagy szerepre, amikor az Aero presszóban baráti biztatásra írt "bravúros kis versét", a Terv címűt beküldi a kommunista párt lapjához, a Szabad Néphez, és az boldogan le is hozza. Devecseri bejelenti, hogy ő ezentúl már ebben hisz, belép a Pártba, és a kor kultúrdiktátorai, Révai József és Horváth Márton azonnal keblükre ölelik.

A nyugatos körökből indult snájdig Devecseri a kommunista kultúrpolitika kedvence lesz, és ez neki is nagyon megfelel. Mint ahogy nagy tetszését leli a fess őrnagyi, majd alezredesi uniformisban is, amiben még hitelesebben alakíthatja kedves szerepét, a minden-nőbe-szerelmes szívtiprót. Ami szenvedélye csak van, próbálja maradéktalanul kiélni a diktatúra szolgálatában: katedra, hatalom, kiemelt státus – és a magas irodalom kifinomult művelése. A Rákosi-éra legdurvább éveiben sztálinista irodalmat oktat a katonai akadémián, főszerkeszti a Néphadsereg irodalmi-művészeti lapját, a Szabad hazánkértot, alkotói sorsokról dönt az Írószövetség főtitkáraként, formabravúros verseket ír bármiről, amit az udvari dalnokság megkíván, valamint a magánérzéseiről – és a magyar nyelvű klasszikafilológiát megújítva lefordítja az Odüsszeiát, az Iliászt meg az egész homéroszi kort, amiért ’53-ban Kossuth-díjjal jutalmazzák. Ez talán még rendben is volna, ha ő nem bosszankodna kifejezetten, miért "csak műfordítóként", és nem a verseiért kapta az elismerést. Épp a díjátadást megelőző napokban, a Szabad Nép 1953. március 7-i számában jelent meg, sokakéval együtt, a Sztálin halálára írott verse, amiből a leghangosabban puffogó strófák itt alább olvashatók. 1956-ban aztán vele is megfordul a szél: a forradalom mellé áll. Ez új korszakában, az elnyomásról írva valószínűleg egészen pontosan tudja, miről beszél.

Devecseri Gábor
MÍG EMBER ÉL A FÖLDÖN
(Sztálin halálára - részlet)

Könnyes szemek, kongó hang s utána némaság.
A gyászhír görbe karma élő szívekbe vág.
Hangunk tévelyg az űrben, nem szállhat már felé,
ki szent hevünket karddá egyenesítené.
 
De váljék mégis karddá a hang, a szó, a szív, a tett,
suhogva járja végig a harcos éveket.
Emlékezőn s előre szökkenve, fel, tovább!
Gyászunk nem fuvolán sír – szólaltat harsonát.

A százmilliók könnye, az árván csillogó,
érette egyesülve szent hömpölygő folyó,
mely pusztát termékennyé tenni előre tör,
mely fejét felütő gazt haraggal elsöpör.