A felolvasásra és beszélgetésre meghívott írók (Bán Zsófia, Forgács Zsuzsa Bruria, Kiss Noémi) – noha még távolról sem egységes a fogalomhasználatuk – szorosan kapcsolódnak a feminizmus kérdésköréhez. Hogy az mi volna, most sem sikerült definiálni, ami – tekintve, hogy mégiscsak ez volt az irodalmi est centrális fogalma – minimum visszás. De ha már a közkeletű fogalmak újragondolására vállalkozó diskurzusokról beszélünk, feledjük is el az örökösen terméketlen definíciókényszert: lehet értelmes vagy legalább szórakoztató beszélgetést produkálni lexikoncikkszerű pontosság nélkül is. Vagy inkább: lehetett volna.

Az est több sebből is vérzett, az egyik mondhatni technikai jellegű seb volt. Kukorelly Endre ugyanis messzemenően nem alkalmas moderátori szerepre, amint ezt ő maga önkritikusan el is ismerte. Bevezetőjével gyakorlatilag kijelölte az egész beszélgetés irányát, vagyis felvetett egy témát, amivel éppen zsákutcába terelte az utána megszólalókat is. Azzal nyitott, hogy megszámolta, az eheti ÉS szerzői között hány nő van, és meg kellett tippelni, hogy milyen a férfi-nő arány. Persze szörnyű, ötven szerzőre tíz nő jut. És noha Kiss Noémi a beszélgetés végén tételesen megcáfolta a Kukorelly kiindulópontját meghatározó rejtett előfeltevéseit (a nők csak visszafogottan vannak jelen a folyóiratokban, az irodalomban, a fontos szerzők mind férfiak stb.), ez már nem változtatott azon a hangnemen, ami kialakult. Vagyis beszéljünk a női kvótáról, beszéljünk az azonos munkáért kapott 20 százalékkal alacsonyabb fizetésről, és ezt vetítsük rá az irodalomra: ott is ugyanezt látjuk. Persze (történetesen épp a meghívott íróknak is köszönhetően) a nők igenis jelen vannak folyóiratokban, nagyon jó írók, költők vannak, akik nők, hovatovább olvassák is őket. Valaki nem mond igazat.

Az előző Hímnem/nőnem esttel ellentétben a szövegek felolvasása és az azt követő beszélgetés teljesen elszigetelődött egymástól, pedig sokkal izgalmasabb lett volna a konkrét szövegek kapcsán nekiiramodni. Bán Zsófia Vénusz-átvonulás című szövege, amely egy taxis belső monológjára épül, kimondottan a nemi sztereotípiák kihangsúlyozásával és esetenkénti elbizonytalanításával játszik, mindezt az elbeszélő cinikus, fáradt hangnemével vegyítve, a két figura interakcióját a két test apró részleteinek leírásával igazán érzékivé téve. (A szöveg megjelent a 2008-as Körképben is.) Kiss Noémi novellája (Játszótér kukákkal) egy csecsemő szemszögéből beszél el egy sajnos hétköznapi jelenetet: egy kukázó család jelenetét. A legértékesebb helyre, a színes üvegek konténerébe csak a kislány fér be, így apja "belógatja" a szűk nyíláson: a kuka belseje pedig varázslatos, csillogó mennyországgá válik, a sajátos módon megnyilvánuló szülői szeretet (a belógattatás nagy kegy), a gyötrelmes sorsot rejtő és előrevetítő "tanulság" levonása (a kislány a kuka belsejében mintha hazatalált volna), valamint a játszótérről nézőként figyelők fásult közönye együtt bizarr fénytörésben jelenítenek meg valami rémesen felháborítót. (Megjelent az Ex Symposion 2011. decemberi számában.) Forgács Zsuzsa Bruria írása címével jól jellemezhető: Leltár pasim jócselekedeteiről. A párkapcsolatát ironikus hangnemben kommentáló elbeszélő itt a "tipikus" férfiakra általában kiosztott sztereotípiákat is ironizálja: a naplóformában megírt szöveg az elviselhetetlen, hisztis nő és a párjával nem kimondottan kedves férfi kettősén élcelődik.

A beszélgetésen fokozott figyelmet kapott az Élet és Irodalom: az aktuális számban publikált nők számának keveslése után előkerült Forgács Zsuzsa Bruria ingerült vitája, levélváltása a szerkesztőkkel még 2007-ből, ami eredetileg egy Kiss Noémit (illetve kötetét) ért kritikai megjegyzésből kerekedett. (A levélváltás, amiből később az A38-on happeninget is szerveztek, itt elolvasható.) Ahogy az a vita sem, úgy a mostani felemlítése sem volt kimondottan előremutató. Kiss Noémi aztán egy ponton ÉS-beli női gettót vizionált (ez az írónők együttes közlésére vonatkozik). Ezután a nőművészet vagy feminizmus elkülönítését hozta be Forgács Zsuzsa Bruria, aki szerint alaptalan Natalia LL művészetét feministának nevezni, hiszen nem feminista, hanem nőművészetet művel. A vendégek ebben sem értettek egyet, azt mindenesetre sikerült leszögezni, hogy a feminizmus mint politikai fogalom nem függ össze közvetlenül egy művészi alkotás esztétikai értékével. Kukorelly már-már elkeseredett kérdésére, hogy hogyan lehet a fennálló, bemerevedett struktúrákat játékba hozni, nos, erre a beszélgetés inkább ellenpéldával szolgált. Pedig a felolvasott szövegek mintha kínáltak volna lehetőséget. A zárszó idekívánkozik: "Úha, vége van, megint nem tudtam meg semmit."