A Szatyor Bár galériájának statikája próbára tétetett: nem tudni, a költészet, a politika vagy egyfajta kiegyezés kínálkozó naiv esélye terelte, zsúfolta össze az érdeklődőket. (A FISZ-nek már volt január végén egy kísérlete a téma megvitatására. Akkor végül kudarcként kellett elkönyvelni, hogy a beszélgetés kultúrpolitikáról, kultúrafinanszírozásról szóló (néhány érdemes pontra ebben a körben azért rámutató) csörtévé alakult – résztvevők: Mészáros Márton, Nagy Gábor, Nagy Gergely, Térey János).

Pápay György, a SZIF főszerkesztője bevezetőjében politikus hónapnak nevezte a márciust, ami épp egy fekvőtámasszal erősebb ötlet, mint az összejövetel címének Nemzeti dal-allúziója. Az első szekcióban politikus költőket és politikai költészetet művelő költőket üdvözölt (bár ezek a definíciók egy óra után sem tisztázódnak), Kollár Árpád (FISZ-elnök) moderálása mellett Schein Gábor, Kukorelly Endre, Szálinger Balázs és L. Simon László juthatott szóhoz.

Kukorelly azzal indított, hogy a politikai "jelző" csak egy fosztóképző a műveken, a kérdés nem esztétikai, hanem történeti-szociológiai. Az ilyen címkék őt a gyerekkori bélyeggyűjtésre emlékeztetik, amikor semmi más nem számított azon kívül, hogy hajót ábrázoljanak az újonnan beszerzett darabok. Szabolcska Mihály és Ady Endre versei is ugyanolyan relevánsak történetileg, különbségük másban áll.
Schein Gábor mindjárt oppozíciót kínálóan reagált: szerinte az irodalom lényegét tekintve politikai is, az egzisztenciának társadalmi vetülete van, alapténye a politikum (ezt meg is írta Welcome in Egypt címmel az ÉS-ben). Politika alatt a közös ügyek rendezését érti (ehhez az asztal körül ülők is mind szívesen csatlakoznának, mégis mintha végig csak búvópatakként lett volna jelen a meghatározás). (Feltűnő nyíltsággal) beszélt az irodalmi szöveg valóságról való referálásáról, arra való reflektálásáról, közérzet, közhangulat és líra közvetlen kapcsolatáról.
(Szálinger Balázs Kukorelly Endréhez csatlakozott: vagy vers van vagy nem-vers van, mindegy, hogy miről szól.)
L. Simon László viszont Schein Gáborral értett egyet, és bízott abban, hogy a politikai költészetről való beszéd mindig esztétikai kérdés. Belebonyolódott a politikus-költő és költő-politikus pozíciók taglalásába, előbbit kormánypártiként magával, utóbbit az ellenzéki Kukorellyvel azonosította. Reményét fejezte ki, hogy a pártpolitikai világ is elkezd lassan közelíteni Schein politika-fogalmához.

Kukorelly szerint az elmúlt hónapokban zajló vita gellert kapott már a kezdetekor, mert nem az oppozíció felülírására történt kísérlet, hanem két politikai oldal a saját (?) költőit fényesíti, így a költészetről nem mint önértékről, hanem mint ancilláról, szolgálóleányról folyik a szó. Történelmi párhuzamként emlegette Bóka Lászlót és Erdélyi Józsefet, ami illusztrációként érthető, ám nem előremutató, erre utalt Schein Gábor, aki álságos, lamentáló imádságnak minősítette Kukorelly elkeseredett idealizmusát. Szerinte sokkal inkább realistának kell lenni, abból kell kiindulni, ami van, tehát a szembenálló, átjárhatatlannak tűnő diskurzusközösségekből.

Itt aztán L. Simon rávetette magát a Kukorelly által feldobott labdára, és a civil értelmiségi hangnem jogosságát kérte számon a szintén pártpolitikuson, és diagnosztizált egy tünetet: vitáik nagy része hitvita. Kukorelly kijelentette, hogy neki nincs politikus identitása abban az értelemben, mint a mostani garnitúra többségének, akiknek egyébként is a vakfoltjukra esik a kultúra. Kölcsönösen belehergelve egymást a mókába, a két képviselő szép lassan a parlamenti folyosó hangulatát csempészte a Szatyor galériájára, milyen is őnáluk a vagdalkozó munkahelyi feszkó a kávéautomata előtt. (Kollár ezen a ponton gyengekezű moderátornak mutatkozott, Szálinger pedig újabb egy mondatra ragadtatta magát: ő ezt az egészet nem érti, költő lévén könnyebben tudná versben levezényelni az estet.)

Schein Gábor aztán a szekciót mentő, sőt az egész problémakört földrengésszerűen megmozgató monológba kezdett (az aktuális szemeszterben kurzust is szentel a témának a Bölcsészkaron): szerinte ebben a vitában is különböző dimenziók keverednek össze. Számára az a politika például, hogy ő ennek a városnak a lakója, és egy másik dimenzió a pártpreferencia. (Erre jól rímelt Kollár reflexiója, aki a civil éthoszt nevezte a politikai költészet lényegének és nem az aktivista viszonyulást). Utalt arra, hogy a költőknek a kilencvenes évek elején újra kellett definiálniuk, hogy mit is csinálnak. Az egyik értelmezői közösség eljutott odáig, hogy tevékenységének addigi véleményjellegét elhagyta, leválasztotta megnyilvánulásairól a következőkben (ld. még: Petri-interjú, 1991. júl., Beszélő: "Akkor arról írtam, hogy milyen ez a rendszer, most viszont napi döntésekről van szó. Ezek őszintén szólva nem érdekelnek. Pontosabban: mint költő nem érdekelnek. Nem tudnék verset írni a kárpótlási törvényről."). A másik értelmezői közösség tagjai többen álltak politikusnak (míg ma főleg jogászok és közgazdászok a képviselők, az első országgyűlésben a bölcsészek domináltak). Schein Csoóri alakját idézte fel, aki ebben az időben nem írt verset, és az ennek hiányából táplálkozó belső frusztrációját aztán esszéivel sajnos társadalmi frusztrációvá tette. Az elmúlt 20 évben tehát a politika határozta meg a közösségi identitást, míg most mintha a művészet, az irodalom tenne e szerep visszaszerzéséért. Ennek hátterében a rendszerváltás utáni politikai elitnek – mostanra végképp tudatosított – minősíthetetlen teljesítménye húzódik (ez L. Simon szerint ugyanúgy a szellemi elitnek is felelőssége), és nem csupán az Orbán-kormány tevékenysége.

Aztán Schein rátért a néhány versből álló friss korpuszra. Miután ezek a hazáról szólnak, így képesek túllépni a megosztott politikain. Kiemelte a két költőt, akik a női beszédet be tudták építeni a férfiak által dominált diskurzusba: Erdős Virágot (Édes Hazám) és Tóth Krisztinát (Bánk, magában). Izgalmasnak az ő verseikben megjelenő szociális érzékenységet tartja. (Az est két szekciójában egyébként 5-5 férfi ült asztalhoz, ami nőnapon különösen szemet szúrt, többen reflektáltak is erre a helyzetre. Az ÉS-vitába – első nőként – László Emese kapcsolódott be, reflexiója a beszélgetés másnapján jelent meg A politikai költészet Janus-arca címmel.)

Schein nyugodt, átgondolt szakmai beszéde nem termelt ki sok viszontválaszt az asztal körül, útravalónak mégis ez volt a legalkalmasabb. L. Simon még megtette a maga habos-hangzatos végkövetkeztetését: van közös hívószava a verseknek és a vitázóknak, ez pedig a haza, ami közös, még ha máshogy is látjuk az állapotát.

A parázs országgyűlési napló ellenére a legnagyobb csalódást mégis Szálinger Balázs okozta. Általa kaptak most először figyelmet a Téreynél (is) fiatalabbak a politikai költészetről szóló, bonyolódó diskurzus során. Merthogy érdemes (és nélkülözhetetlen) vizsgálni azt a nézőpontot, amely a rendszerváltás után szocializálódott, közéleti kérdésekkel aktívan később szembesülő (költői) nemzedék sajátja. Kollár Árpád – és ezért nagy-nagy dicséret illeti – konkrétan rá is kérdezett erre az aspektusra. Ennek felelősségét azonban Szálinger nem érezte meg, az adódó lehetőséget elpuskázta, miközben pedig költészetében maga bizonyítja, hogy ez a generáció nem feltétlenül közömbös és nem érdektelen a közéleti kérdések iránt.



Negyedórás szünet után lezajlott a sorcsere az asztalnál, a költők után az irodalomtörténész-kritikusok uralták le a terepet. Ülő sor balról jobbra: Bazsányi Sándor, Horkay Hörcher Ferenc, Vári György, Bene Sándor és Mészáros Márton (moderátor). A közönség létszáma némileg megfogyatkozott, a népsűrűség tűréshatár közelivé, egészségessé vált.

A szekció tétje talán az lehetett, hogy vonhatók-e le történeti következtetések az eddig született verskorpuszból és a vita álláspontjaiból, valamint, hogy a korábbi megszólalásaikon túl lépve sikerül-e új szempontokat bevezetni a meghívottaknak. (Előre bocsátom: sikerült.)

Bazsányi Sándor ÉS-beli (Hogy itt mi megy, nagymama – az alázúduló vörösiszapban) munkadefiníciója körül bomlott ki a beszélgetés. "Az éppen itt és most adott helyzetet" szóvá tevő politikai költészet meghatározás Bene Sándor szerint használható, ám korántsem ártatlan, mert egyértelműen Petri György olvasható hozzá. Bene, aki az "Új Spenót" elkészítésének is munkatársa, a projektben használt tematikus térképmetszetekről beszélt és a tágan értelmezett irodalom módszere mellett érvelt.

Vári György szerint az ’itt és most’ nem lehet elkülönítő technika, merthogy a művészet mindig ilyen. Scheinhez hasonlóan állította, hogy az egzisztencia politikai természetű, a költő elemi része létezése közegének, ez hozta létre a – transzparens példa – Magyarázatok M. számára című Petri-kötet verseit. (Az est előtt rákészültem, hogy – már csak fricskából is – strigulázni fogom, hányszor hangzik el Petri, Kemény és Térey neve, aztán a fokozott tempó és a sűrű kifejtések miatt a vállalkozást – bár már komoly eredménynél, de – hamar feladtam.)

Horkay Hörchert érdekli a politika is és a költészet is, így – egyszerű matematikai szabályok alapján – a kettő összege még jobban kell, hogy érdekelje. Valami történik, ami miatt izgalmas és szexi lett ez a téma. Ezt bizonyítja a par exellence apolitikusnak gondolt Bazsányi ÉS-vitában való részvétele is – fejti ki.

Bazsányi az egyediségekre igyekszik figyelni. Ízlésítéletek mentén látja kialakulni a táborokat, ízlésközösségeket, amelyeknek természetesen megvannak politikai allúzióik és felhasználhatóságuk.

Bene Sándor a következőkben két eltérő álláspontot vázolt: idézi Arany László akadémiai székfoglalóját a politikai költészetről, melynek pozitív, reményteli zárlatával szemben áll egy – szintén idézett – Petri-interjú, amely a rendszerváltás után már muzeálisnak minősíti az ilyen típusú verskört. Ezért is új hang, új szerepfelfogás igényét tételezi az éppen megszületett versek egyébként apolitikus költőinek "kirajzása". Mintha megelégelték volna a hagyományos megszólalásmódokat, a költészet pedig a maga eszközeivel (újra) bele akarna beszélni a közügyeinkbe.

Vári vonakodna pillanatnyi izgalmon túlinak minősíteni a fellángolást. Szerinte a szerepfelfogáson nem sok minden változott, és sokkal több dolgot kellene átgondolni, mint amire ez a korpusz vállalkozik: például, hogy van-e egyáltalán kizökkenés a történelem normál állapotából (aktuálpolitikai szempontból a kizökkenés időpontja egyébként is érdektelen).
Horkay Hörcher ezt megkarcolva haladt tovább, amikor 2006 őszét és a lakhatatlanná lett várost a mai helyzet előzményeként, forrásaként láttatta. Ennek tünetei már a Bartis–Kemény beszélgetőkönyvből kiolvashatók, a Búcsúlevél (meg a Nyakkendő) csak részei valószínűleg egy Kemény-sorozatnak, és mindezek ellenszövegeként értékelhető a Protokoll (Térey művében épp az epikai közöny, az elkötelezetlenség zavarta Radnóti Sándort a vonatkozó ÉS-kvartettben). A vita – Horkay Hörcher szerint – tágabb keretben értelmezve a referencialitás problematikájáról is szól: vajon ezek a szövegek mennyire olvashatók önmagukban; ezzel pedig az autonóm esztétika irodalomelméleti programja válik kérdésessé.

Bazsányi Sándor a továbbhaladás (kínálkozó/ lehetséges) útjaira vetett pillantást: mit tud kezdeni az irodalom a nemzet szóval; 1849 után nincs már meg ennek a szemantikai használhatósága, nyelvi rafinéria nélkül nem lehet működtetni. Arany László ajánlata a humor, az irónia és a szerepjáték bekapcsolására vonatkozik. Bazsányi állítása, hogy a Búcsúlevél nem találta meg ezt a nyelvet, Térey Magyar közönye inkább igen. (A már említett Erdős Virág és Tóth Krisztina a szerepjáték felől pedig különösen).

Mészáros Márton megjegyezte, hogy a nyelvhez való különböző viszony eddig nem tematizálódott ebben a vitában. Pedig míg azt az egyik közösség problémátlannak, addig a másik megdolgozandónak látja – ez sokkal inkább releváns különbségnek tűnhet, mint a pártpreferencia.

Vári a kurrens szövegeknél jelentősebb (politikai) költészetnek tartja Borbély Szilárd és Schein Gábor 2000 utáni munkáit, mivel az előbbiek jórészt csak újramondták és megerősítették az ellentéteket, és nem nagyon mutatnak tovább az aktuális "botránynál". A szakmai kérdéseken túl azonban ott szerepel implicit módon a szövegek mögött a rendszerváltás anomáliáinak, kudarcának tapasztalata, ennek apátiája, és e hangulat közérzetivé terebélyesedése. Míg Horkay Hörcher új interfacenek, a párbeszéd új lehetőségének látja a Kemény-verset, addig Vári nem dimenzionálná túl ennek a retorikai mozgósító képességét.

Bene a nyelvben felvett pozíció általi újramondás módjairól is beszélt. A Magyar közöny ellenében a Búcsúlevél számára a fontosabb kísérlet, hiszen Kemény darabokra szedi a hazám allegóriát, ez pedig az alakzattal való leszámolás felé mutat, Téreynél a pozíció felvételben nem látott ilyen újdonságot.

Vári zárásul ránézett a zsákutcának bizonyuló egyik irányra, viszonyulásra. Az a tradíció, amelyik népi hagyományú, de fogantatásában közel sem konzervatív, akkor inkább forradalmi világnézet, nem gondolta végig, hogy mit jelent például Weöres, Nemes Nagy, Petri az elmúlt néhány évtized magyar költészetében, elmulasztották figyelni, feldolgozni, ami történt, ez pedig – minden politikai rosszindulat nélkül – a megszólalásmódjukra is rányomja a bélyegét (elhangzik Ágh István és Utassy József neve). Ugyanakkor az előbbiektől teljesen független Kemény volt az, aki a Literán közölt szépírói publicisztikáiban kísérletet tett, hogy felmutassa: lehet másként is beszélni konzervatívként.

Horkay Hörcher csatlakozott Várihoz, majd kijelentette, hogy ez a mostani vita nem valamiféle népi-urbánus feszültség folytatása. Kemény nem a magányosan cselezgető focista az üres pályán, hanem számítani lehet új és autentikus megszólalásmódokra a nemzeti hagyomány tekintetében, és új fejezet kezdődik a közérzeti líra terepén is.

Schein Gábor és a második szekció tagjai rengeteg továbbgondolásra és további megvitatásra érdemes szempontot kínáltak fel, és talán ez, a sűrűnek ígérkező utóélet jelenti majd az esemény igazi sikerét. Mert míg az első részben bosszantóan felszínesek, kisszerűek, politikai purparlék voltak a viták, az álláspont-ütköztetések, addig a második részben – talán éppen az előzményektől való megszeppentség miatt – egyáltalán nem éleződtek izgalmassá. Az azonban üdvözlendő, hogy többször, hangosan és félreérthetetlenül kimondatott az a lassan felejtésre ítélt tétel, miszerint az irodalom (legyen politikai, közéleti, közérzeti, akármilyen) ütőset tud mondani az ’itt és most’-unkról, a mindennapjainkról, az életünkről. Persze az kérdés, hogy ennek a hangulatnak a reneszánsza (?) mennyire, milyen módokon, milyen következményekkel képes kilépni a szakma keretei közül. Vagy továbbra is csak az marad majd a tét, hogy a szótagszámlálással, rímképlet-fejtéssel, papírpoharas kávéval szemináriumokat végig blöffölő, alibiző hobbi-bölcsészek, hobbi-irodalmárok csipetcsapatát homlokon taszajtja-e.