Nem tudom, másnak milyen volt apa nélkül, de nekem szuper, a kurva anyját, a számomra meghalt, amikor megszülettem. Talán ha párszor láttam életében, az sem volt kellemes élmény, minek is emlékezni rá. Kölyök koromban rettegtem, hogy hívatlanul megjelenik és elvisz cukrászdába. Összesen egy trénerkát kaptam tőle, az is nagyobb volt három számmal, mert fogalma sem lehetett róla, mekkorát nőttem, miközben ő valahol szélhámoskodott.

Apám szeme (Oroszlámos, 1954)

Apám, Lantos János cipészmester a nagybátyámmal volt mezítlábas baka Čapljinán, és amikor 1954-ben leszereltek a Jugoszláv Néphadseregből, eljött látogatóba Oroszlámosra. Novemberben ismerkedtek meg anyával a búcsúban, és rögtön össze is házasodtak. Ez nagy hiba volt, mert később mindenki évtizedekig szívta, főleg én. Állandóan veszekedtek, a fater ivott és nem akart dolgozni, többször megpofozta a Muttit, és ezt egy achtbar1 famíliában nem tűrik. Mikor három éves lettem, elváltak, ő meg évekre eltűnt az életünkből, senkinek sem hiányzott.

Mutti, aki tizenkilenc évesen hozott engem, vak bizalommal, a világra, ott maradt egyedül, a falu néma megvetésének és nagyanyám hangos szemrehányásának keserű levegőjében, amiben csak megfulladni lehet, vagy felakaszthatod magad tisztességgel. Kitaníttatták cipésznek, amit utált, mint a disznószar szagú lábbeliket, és sokat bőgött, amikor senki sem látta. Végül 1957-ben otthagyott mindent és elmenekült Szabadkára, ahol a városi kórházban képzettség nélküli ápolónőket kerestek, mi meg egy hónap múlva mentünk utána.

Anyám 18 éves (Oroszlámos, 1954)

Apám néhányszor még megjelent nálunk, részegen, nem engedték be az udvarba se, az utcáról kiabálta, hogy látni akar, aztán nagyapám vagy Karesz unokabátyám kiment és összeverekedett vele. Én nagyon féltem, és szégyelltem őt, nem kellett nekem apa, semmilyen. Már felsős voltam, nyakig benne az utcai késes bandában, volt nekem elég támaszom és példaképem – a Dumi, akitől szúrni tanultam, és Tata, akitől a kést loptam hozzá.

Apám két fivére Horgoson élt, rendes, dolgos emberek, akik egyszer elvittek magukhoz a téli szünidőben falura, és nagy szeretettel bántak velem. Valami kisiparosok voltak, csak a túlfűtött szobákra emlékszem, meg a három tesólányra, akik közül a legfiatalabb szöszibe azonnal belehabarodtam. Volt egy sötétkék bőrbe kötött villamosipari naptáram, amibe világoskék tintával beleírtam: Szép. A faterról soha egy szó sem esett, később pedig, nem is tudom, miért, már nem akartam elmenni vendégségbe hozzájuk, hiába hívtak.

Napló a IV/C-ből (Horgos, 1966)

Egyetemista koromra el is felejtettem, hogy apa létezik. Egyik vasárnap kora délután a szabadkai vasútállomás pénztáránál vártuk a Balkán Expresszt, amikor a Mutti, aki mindig kikísért és könnyes búcsút vett tőlem, elvékonyodott hangon azt mondta: Nézd csak, Lacikám, ott a húgod. Egy tésztaképű, kövérkés süldőlány volt, aki félszegen állt egy tésztaképű, kövérkés asszony mellett. Ekkor tudtam meg, hogy apám újranősült, aztán otthagyta őket is, és elhúzott Belgiumba. A két nő bólintott egymásnak, én meg örültem, hogy közben megérkezett a vonat, és nem kellett odamennem, bemutatkozni.

Évekkel később, egy júliusi napon, amikor csendes nyugalomban kávéztunk otthon, a muter váratlanul elmesélte, hogy a János, miután több országból kiutasították, hazajött külföldről, a testvérei fogadták be, és tavasszal, pár hónapi szenvedés után, meghalt májrákban. Eltemették, őt telefonon értesítették, de engem nem akartak zavarni a tanulmányaimban. Küldtek egy aranyláncot, itt van, mindig gondolni fognak rám. Minek fogadtad el! – mordultam rá, ő meg, nagyon szomorúan azt válaszolta: Csak én tehetek róla, hogy ő volt az apád.

Angyal Lifka Sándor sírján (Szabadka, 1952–2010)

Halottak napján a Nagyival és anyával kimentünk a Bajai temetőbe, a Tatához. Mindig fáztam ezektől a látogatásoktól, kicsit untam is, alig vártam, hogy hazamenjünk. Virágcsokrokat vittünk, gyertyát gyújtottunk, üldögéltünk a családi kripta padján. Milyen szépen letisztította a csősz a sírról a mohát! Azután halottak napján anyával kimentünk a Bajai temetőbe, a Tatához és Nagyihoz. Milyen szépen lefestette Pista bátyád a padot! Azután halottak napján kimentem a Bajai temetőbe, a Tatához, Nagyihoz és Muttihoz. Milyen szépen elborította a moha a sírkövet, milyen szépen lefeslett a padról a festék, a méregzöld mázolmány! Káromkodtam, bőgtem, alig vártam, hogy elmehessek, hovamár. Rám esteledett, véletlenül balra fordultam, és szemben ott feketéllett az apai kripta. Kereszttel és horgonnyal átszúrt, töviskoszorús, lángoló szív, alatta: Lantos János 1931-1983 és Megállunk némán sírod felett, s zokogva áldjuk emlékedet! Ráköptem és arra gondoltam: Öt percre fekszetek egymástól, mégsem volt öt másodperced rám.

Anyai kriptánk a szabadkai temetőben (1971–2010)

Többet nem megyek ki a temetőbe. Leülök a konyhába mindenszentek másnapján, kiteszem szeretteim fényképét az asztalra, rágyújtok, leiszom magam ütős barackpálinkával. Már nem siratom őket, nem sajnálom magamat. Egyedül vagyok, én vagyok a család.

Beköltöztünk tavalyelőtt Marival a Baross utca 125-be: tágas, felújított, otthonos lakás. Szerteszét a padlón, kipakolatlan ládák és zsákok, teli lábasokkal és ruhákkal. A polcok üresen állnak, a könyveimet a Kőfaragó-ház pincéjében eszi a doh. Valahogy idekerült a VEGYES FONTOS feliratú gyűrött kartondobozok egyike, amiket évek óta érintetlenül hurcolok magammal, országokból lakásokba, már fogalmam sincs, mi bennük a fontosság. Felnyitom, és az első, ami a kezembe kerül, a családi album, amiből minden lapot kitéptem, és a lapokról leszaggattam minden képet. Barna bőrbe van kötve, aranyozott csíkkal, de nyomorultul néz ki, csak elsárgult fliszpapírok hullnak ki belőle, amik már nem óvják semmiféle idill látványát. Tovább turkálok, és egy poros nejlonzacskóban megtalálom a fotókat is, meg az album vörös selyemszalagját. Mutatom őket Marinak: itt voltam elsőáldozó, itt szavalok a május elsejei ünnepségen, ez meg itt az apám és az anyám. Fiatalok és gyönyörűek, boldogok és együgyűek, a lakodalmuk napján. Szánom és szeretem őket, nincs bennem megbocsátás. A fénykép hátoldalán öt, cseppnyi papírtapadék, ahol a ragasztó nem engedte el a karton anyagát. Ráköpök, és megpróbálom visszaragasztani, de már nincs lapom, nem osztott többet az árvaság.

Szüleim esküvői képe (Oroszlámos, 1954)

NE PRÓBÁLJ

Ne próbálj mindig meghatározni kapcsolatokat.
Ócska definíciókat fogalmazni nem kimondható dolgokról.
Kereteket és skatulyákat keresni.
Lírát, drámát költeni hétköznapi esetekből; boldogan
és balgán.
Szerelmet, hitet vallani, ezt-azt hazudni.
Látványosan elvérezni.
Csámcsogni.

(1979)

1 achtbar = megbecsült (német)