PRAE.HU: A most bamutatott három bútordarab az Alba kollekció nevet kapta. Mesélnétek a kiállított bútorokról, a történetükről?

Lakos Dániel: Ezek a bútorok még sosem voltak kiállítva. A polcot 1998-ben terveztem, Sinus polc nevet kapta és akkor a Jövő Bútorai, azóta megszűnt magyar pályázaton szerepeltem vele,  ahol harmadik helyezést kaptam. Azután megpróbáltam egy nemzetközi pályázatot, a japán IFDA-t. Amilyen szerencsém volt, megnyertem vele az első díjat. Ez a pályázat háromévente kerül megrendezésre, igazából azzal a céllal írják ki, hogy olyan bútorokat találjanak, díjjazzanak, amit utána gyárthatnak is. A polcot el is kezdték gyártani, de sajnos nem az eredeti tervek alapján. Csak a hullámpapírra emlékeztető profilt vásárolták meg tőlem, vagyis ennek az ötletét, és ebből raktak össze olyan bútorokat, amiket igazából nehéz lenne vállalni. Elég csúnya darabok lettek. Nem is nagyon vették őket.





Mindenesetre három évenként kerül megrendezésre ez a pályázat és a következő pályázatra 2002-ben terveztem a széket és az asztalt - a szék egyébként döntős lett. Ezek a bútorok azóta padláson porosodtak és most, amikor kaptunk egy felkérést, hogy esetleg kiállíthatnánk itt - új bútort nem akartunk tervezni -, gondoltuk, ezeket a megsárgult, ütött-kopott darabokat fehérre lehetne festeni, ami most amúgy is divatos, benne van a levegőben, és kiállíthatjuk így egyben a három bútort mint Alba kollekció.





PRAE.HU: Dani meglévő bútorainak az újrahasznosítása már egy közös munka eredménye, ami a korábban megismert bútoraitokra is jellemző volt.

Benedek Zsanett: Ez a fajta újrahasznosítás, ami ezeknél a bútoroknál létrejött, a korábbi bútorainkban is benne volt. Az előző kollekciónk - ami szintén ki volt állítva korábban -, a Substitute kollekció, ami az Ecserin fellelt bútoralkatrészek újraértelmezése, új keretbe foglalása volt. Találtunk íves tálalószekrény-ajtókat - valószínűleg azok voltak, mert a szekrény már nem volt meg, csak maguk az ajtók - nagyon megtetszettek nekünk és megvettük őket. Tulajdonképpen jó állapotban voltak, minimális tisztítás és politúr fért csak rájuk, nem volt szükség ennél nagyobb munkára. Ehhez a bútorrészekhez mi egy olyan bútortervet alkottunk, amit nagyon egyszerű fehérre festett MDF-lapokból készített, összeépített elemekkel kereteztük, ezek kiemelték az ajtók szépségét. Ugyanúgy, ahogy az eredeti funkciójuk szerint, vitrinként működnek, a szép tárgyak kiállítására használhatók, de teljesen más hangulatuk lett, mint amilyen az eredeti lehetett. Erről a bútorkollekcióról készült egy nagyon szép fotósorozat, amit Vígh Attila fotós barátunk készített, aki mellesleg statikus. Ezzel a sorozattal sikerült a Designboom blogjára bekerülnünk, amivel elég széles nemzetközi ismertségre tettünk szert. Pont ugyanabben az időben volt Budapesten a Design hét és az egyik rendezvény keretében a Mono fashion kirakatában szintén kiállítottuk ezeket a bútorokat. Utána pedig a FUGA-ban volt látható pár nappal ezelőttig.



L.D.: Az újrahasznosítás most egy nagyon trendi, divatos téma. Ennél a kollekciónknál az újrahasznosítás nem egy trash-művészetről szól, ahol látszik, hogy tényleg a szemétből kukáztuk az alapanyagokat, hanem  exkluzivitást akartunk adni az újrahasznosítás ellenére a bútoroknak. Abból indul ki, hogy az Ecserin ezt a pár bútorajtót pár ezer forintért megvettük, az MDF alkatrészek is viszonylag olcsók és ezekből úgy hoztunk létre, olcsó anyagokból, olcsó bútortöredékekből, valamit, hogy az tényleg luxus hatást keltsen. Egy üzleti terv is volt, hogy ezt jó áron el is lehet adni. Az öt bútorból hármat sikerült is eladni, ami jónak számít. További két bútor még vár a sorsára.

PRAE.HU: Hol készítitek el őket?

B.Zs.: Eredetileg mindketten építészek vagyunk, és építészként dolgozunk. A bútortervezés véletlenül került a képbe. Amikor elkezdtünk dolgozni három éve, akkor volt egy-két hasonló megrendelésünk, és úgy döntötttünk hogy mindkettőnknek megvan hozzá a kedve, az affinitása, hogy bútorokat is kivitelezzünk. Elkezdtük a mi garázsunkban egy ilyen sufni-tunning műhelyt kialakítani, és mára egész jó gépparkunk van kéziszerszámokból, kisgépekből - de nem nagy asztalosüzemet kell elképzelni. Ott próbáljuk összehozni a nagy részét, legtöbbször természetesen mi is lapszabászatból rendeljük meg az alapanyagokat, méretreszabva. Mi az egyéb kisebb munkákat elvégezzük, illetve amikor festésre vagy bármlyen olyan felületkezelésre van szükség, amit nem tudunk elvégezni, akkor egy profi szakemberhez visszük el, és tőle rendeljük meg ezeket munkarészeket.



L.D.: Nem titok, hogy építészetből most nem lehet megélni és ezzel egészítjük ki a bevételeinket. Tulajdonképpen ezek a kiállított bútorok általában nem adhatók el, vagy nehezen adhatók el, de reklámként jó, és amit csinálunk, amiből inkább meg lehet élni, az a klasszikus asztalos munka.

B.Zs.: Saját belsőépítészeti terveinket szoktuk kivitelezni, ami nagyon jó kombináció. Az emberek, a megrendelőink nagyrészt bútorra vágynak, de nem feltétlenül tudják, hogy pontosan milyenre. Mi, az ő lakásukra szabjuk, így a tervezést és a bútor kivitelezését is össze tudjuk fogni egy kézben. Kettőben, négyben.

PRAE.HU: Milyen ez a közeg, mennyire nehéz egyedi bútorkészítéssel talpon maradni?

Magyarországon a bútortervezés ebben az értelemben ahogy mi csináljuk, vagyis a kisszériás, egyedi bútorok tervezése nem túl elterjedt. Nem a beépített konyhákra és lakásbelsőkre gondolok, hanem az ehhez hasonló egyedi bútorokra. Nagyrészt azért, mert a háttéripar is alig támogatja ezeket a kisebb csoportokat, nincs meg a rendszer, hogy fiatal tervezők bekerüljenek egy olyan bútorgyártó vagy kivitelező céghez, aki megpróbálja megvalósítani az ötleteiket, vagy a hibáit kiszűrve javítani rajtuk. Szerintem ez a fajta műhelykapcsolat, ami régebben valószínűleg megvolt már az egyetem és a gyártó között, ma nagyon nem jellemző. Ez nem csak a bútortervezésre, hanem majdnem az összes iparművészeti ágra igaz.



L.D.: Igazából a magyar bútortervezők, magunkat is ebbe a körbe kell sorolnunk, nincsenek tisztában azzal hogyan lehet egy terméket megalkotni, egy olyan tervet létrehozni, ami utána tényleg termékké válhat. Vagyis a csomópontjai rendben vannak, olcsón gyártható – mert ez még a legdrágább bútoroknál is szempont, hogy az előállítása viszonylag könnyen menjen, mert azok sem azért drágák, mert olyan marha nehéz előállítani, hanem olyan minőségű anyagokból készülnek, olyan a terv.  A mi bútoraink sem tudnának termékké válni, vagy csak egy kis hányadukat lehetne átalakítani, hogy tényleg üzleti szempontból is sikeres termékek legyenek.

Ha például megnézzük itt a Lakástrenden a cseh kiállítókat, akkor látjuk, hogy az egyik iparművész tervét a Moser patinás cseh üveggyár készítette el. Nálunk ugye nem maradtak ilyen gyárak, vagy ez a nexus teljesen fel is bomlott. Ha van magyar bútorgyár, az is inkább csak beszállít külföldi cégeknek. Nincs az, hogy valamilyen saját terméket fejleszt ki, így aztán a magyar tervezőkre általában jellemző, hogy jószándékú, de lelkes amatőrök. Gyakran megmosolyogtató, amit csinál ez a társaság.



B.Zs.: Ebbe mi is beletartozunk. Mi is magunk próbáljuk meg a marketinget megoldani, megpróbálunk egy jó anyagot összehozni egy bútorról, megpróbáljuk aztán azt mindenféle nemzetközi blogra eljuttatni. Ha lehozzák, akkor természetesen örülünk. Bútorokat web-shopokban árusítani viszonylag nehéz, mert ez nem az a műfaj, amit az ember látatlanban megvesz.

Hogy legyen ennek egy bejáratott módja, hogy a tervezőasztaltól a végső felhasználóig eljusson, annak a nagyrészét  mi magunk próbáljuk megoldani úgy, hogy ilyenirányú szakértelmünk nincs.

L.D.: Egy gyarázsban nehéz ezt összehozi úgy, hogy ráadásul a végén ne az legyen, hogy az én székem 100 ezer forint, de hát ennyi pénzért már lehet akármilyen márkás nyugat-erópai bútort kapni.

Itt nézheti meg az interjút.

Fotó: Vígh Attila