Bukowski 1978-as európai körútja apropóján részletesen beszámol az elfogyasztott italokról, férfiakról, nőkről, érzéseiről, életrajzi állomásairól; néhol pongyola, élőbeszédszerű, annál hatásosabb mondatai egy kissé különc, cigarettafüst-arcú, szerethető emberről tanúskodnak. Az utazás nem titkolt célja az író könyveinek népszerűsítése Európa különböző városaiban. Bukowski a fáradtságos utat barátnőjével, Linda Lee-vel és Michael Montfort, német fotóssal teszi meg. Montfortnak köszönhetően a prózai részek mellett a könyv egy gyönyörű, beszédes fotóalbum, a cigarettafüstbe ágyazott mosoly és a homályos tekintet stílusos kísérője a szabadszájú, elevenen őszinte, szívbehasító szövegeknek. Mert hiába ez a mindent félvállról vevő, alkoholista, neveletlen bohém, egyes szövegrészeknél tisztán vall arról, ami valójában foglalkoztatja és fontos: a szerencsétlen, kitaszított emberekről, a nyomorgókról, a periférián élőkről, a hozzá hasonlókról.

"Hogy tud bármiről is írni olyasvalaki, akit szinte semmi nem érdekel? Hát, így. Én arról írok, ami ezeken felül marad: egy utcán kóborló kutyáról, egy asszonyról, aki megöli a férjét, egy nemi erőszaktevő gondolatairól és érzéseiről, amint beleharap a hamburgerébe; az életről a gyárban, az életről az utcán, a szegények, nyomorultak, őrültek szálláshelyeiről meg ilyen hülyeségekről, én ilyen hülyeségekről írok…"

Bukowski regényhősként, saját regényei figuráit imitálva kerül nem egyszer kalandos, botrányos helyzetbe, párizsi bemutatkozó estjén női lábak után nyúl, üvegből iszik, lelép az élő adás helyszínéről, hogy aztán másnap reggel ne emlékezzen semmire. A vele interjút készíteni akaró újságíróknak hetykén, semmivel sem törődve nyersen válaszolgat, odavet valamit és iszik, iszik, megállíthatatlanul iszik… Bajban lenne az ember, ha egy Bukowski-féle idegenvezetővel járná be Párizst vagy a német nagyvárosok egyikét. Németországban ellátogatnak Andernachba, a szülővárosába, felkeresni a rég látott öreg rokont, a kilencvenéves Heinrich bácsit. Düsseldorfban megnézik a lóversenypályát, ahol is Bukowski a szabályok érthetetlensége miatt bosszankodik, mivel azok nagyban eltérnek az amerikaiaktól. "Én azért jártam a lovira, hogy esélyt adjak magamnak az életre. A németek olvasták a könyveimet, és mégis azt hitték, hogy csak úgy kedvtelésből járok ki a lovira, mint ahogy valaki kedvtelésből ápolja a kertjét vagy tisztogatja a kocsiját." Közben az újságírók, rajongók megkörnyékezik, zaklatják, kérdezik, Bukowski válaszai, reakciói mindenhol és mindenkivel szemben a mélyből, az elemi őszintéség mélyéből törnek elő. A kölni dómban elgondolkodik Istenről, halálról, művészetről, majd a gondolatmenet végéhez érve a többieknek csak annyit mond: "Na menjünk innen a faszba."

A hazafelé készülődéskor kiderül, rosszak a jegyek, a hazaútnak egy módja van: Párizson át, az ottani repülőtérről megy közvetlen járat Los Angelesbe. Bukowski a fejét fogja, megint Párizs, nincs mese, irány a pályaudvar. A vonaton megijednek, mi van, ha az ellenkező irányba tartanak? Az öreg Charles ezt nem hagyja annyiban, egy utastól erőszakos módszerekkel megtudja, a vonat végállomása Párizs. Végül körülményesen, némi másnapossággal, zavarral a fejben megérkeznek Los Angelesbe, kisebb repülőtéri afférral örökítve meg a visszatérés emlékét.

Az érző szívű Bukowski be- és kiszólásai, kavargó életbölcsessége, minden okoskodástól, blöfftől tartózkodó, éles megjegyzése megunhatatlan, mint egy nagy, jóságos varázsló, az olvasó a fogságába kerül. Ha Európáról semmit is, Bukowski természetrajzáról annál többet megtudhatunk, és nem kizárt, az utóbbi érdekesebb és színesebb, mint a vén Európa.