Shakespeare és a Don Quijote

Az elmúlt években egyre több nemzetközi produkció állította színpadra Shakespeare "elveszett" darabját, a Cardeniót. Az előadások szövegkönyvei ugyanakkor változatos képet mutatnak, hiszen a darab korabeli szövege nem maradt fenn. Ami a különböző előadásokat összeköti, az a közös forrás, Cervantes Don Quijotéja: az elveszett darab címe a regény egyik epizódszereplőjére utal. A cervantesi párhuzamnak köszönhetően mutatták be többször Cardenio címen a nekrofil cselekményű bosszúdrámát, a The Second Maiden’s Tragedy-t, ahogyan arról Jánosházy György is megemlékezik a darab rejtélyéről szóló írásában. Ebben Jánosházy  Charles Hamilton  elméletét  követi, amelyet azonban a szakma  nem fogad el, azaz a Jakab-kori rémdrámát nem Shakespeare-nek, hanem Thomas Middletonnak tulajdonítja.

A Cardenio-előadások másik forrása Lewis Theobald XVIII. századi romantikus tragikomédiája, a Double Falsehood (Kettős hűtlenség), melyet Theobald saját állítása szerint egy Shakespeare-darab alapján dolgozott át. Theobald szenzációszámba menő felfedezését a szakma a kezdetektől vitatta, azonban a közelmúltban, 2010 márciusában áttörés következett be: a nagynevű Arden Kiadó megjelentette Theobald átdolgozást az életmű részeként, az Arden Shakespeare tudományos kiadásában.

A Cardenio-előadások harmadik típusa új darabot mutat be. Így járt el az a két Shakespeare-kutató, Gary Taylor és Stephen Greenblatt, akik Theobald adaptációja és Thomas Shelton 1612-ben kiadott Don Quijote-fordítása nyomán írták meg és mutatták be saját verziójukat. Előbbi szerkesztésében hamarosan egy tanulmánykötet is megjelenik a Cardenio történetéről, utóbbi pedig egy nemzetközi színházi projektet indított azzal a céllal, hogy darabja nyomán Cardenio-átdolgozások szülessenek Horvátországtól Indiáig.

A Royal Shakespeare Company választása

Számos angliai és nemzetközi előadást, tehát a Shakespeare-játszásra szakosodott színház, a Royal Shakespeare Company (RSC) is bemutatta a maga verzióját 2011 áprilisában. A bemutató "megkésettsége" utalhatna biztonsági játékra is a színház részéről, hiszen az RSC Cardeniója azt követően került színre, hogy a Shakespeare-művek tudományos kiadásával foglalkozó egyik nagy kiadó az életmű részévé nyilvánította a Double Falsehoodot. Az RSC előadása azonban, az Arden kiadásával ellentétben, nem számol az eredeti Shakespeare beazonosíthatóságával. Gregory Doran egy olyan új darabot visz színre, amely a Cardenio körül kialakult hagyományból született, és a kései Shakespeare-t a korabeli színházi világban képzeli el "társszerzőivel" együtt.

Az RSC előadása ugyanis nem Theobald adaptációját viszi színre, amely Brean Hammond, a Double Falsehood sajtó alá rendezője szerint az elveszett darab egyetlen szövegszerű bizonyítéka, hanem a Cardenio körül fellelhető szövegekből készíti el saját változatát Antonio Álamo spanyol dramaturg segítségével. Doran elsősorban a cervantesi indíttatású románcot (szerelmi akadály, szülői szigor, kényszerházasság, erőszak, árulás, őrülés, álruhás bujdosás) és annak paródiáját igyekszik rekonstruálni a Double Falsehoodból. Erre a spanyolosításra utal a XVI. századi Andalúzia katolikus világának formális és karneváli megidézése a díszletekben, a jelmezekben és a kellékekben, ezt segíti az élőzene (motetták és flamenco) teremtette hangulat.



Míg tehát az Arden Shakespeare egy XVIII. századi adaptációban keresi Shakespeare szerzőségének történeti-stilisztikai nyomait, Doran rendezése azt a két évszázados kulturális fantáziát valósítja meg, amely alkotótársként a két nagy kortársat, Cervantest és Shakespeare-t ötvözi egy darabban. Egyes kutatók szerint már Theobaldot, Shakespeare neves szövegkiadóját és kommentátorát is ez a fantázia izgatta, amikor megírta a Double Falsehoodot. Mert bár Theobald azt állította, hogy a Shakespeare-darab több kézirata is a birtokában van, ezeknek a dokumentumoknak sem előtte, sem utána nem maradt nyoma, rajta kívül azokat senki sem látta. Továbbá maga Theobald sem vette fel a darabot a szakma által nagyra tartott 1733-as Shakespeare-kiadásába.

Shakespeare vagy nem Shakespeare?

Hogy mégis lehet valami távoli köze Shakespeare-nek a Theobald által megjelentetett darabhoz, azt egy 1653-as könyvárusi nyilvántartásra alapozzák a kutatók. A hivatalos irat szerint a The History of Cardenio című darabot John Fletcher és Shakespeare írták, akiknek egyébként vannak közös műveik, így a VIII. Henrik és A két nemes rokon. A darabnak korabeli színháztörténete is van: két hivatalos feljegyzés is fennmaradt arról, hogy Cardenno illetve Cardenna címmel a Király Társulata, melyhez Fletcher és Shakespeare is tartoztak, előadta a darabot az 1612–13-as évadban. További érv egyes kutatók szerint, hogy a Double Falsehood nyelvi-stilisztikai elemzése kimutatja Shakespeare, Fletcher és Theobald szerzőségét.

A szkeptikusok, mint Tiffany Stern, irodalomtudós ugyanakkor hozzáteszik, hogy a nyilvántartási bejegyzésben Fletcher neve áll elsőként, a neve után pont áll, továbbá még öt olyan darab mellett szerepel a "Shakespeare" név a nyilvántartásban, amelyek szerzőségére a kutatók nem találtak egyéb bizonyítékot. Shakespeare tehát utólagos betoldásnak látszik a nyilvántartásban Fletcher Cardeniója mellett, a színielőadások feljegyzései egyáltalán nem tanúskodnak szerzőségről, a stilisztikai egyezések pedig abból fakadnak, hogy Theobald jól ismerte Shakespeare és Fletcher életművét, rajongója volt a Don Quijoténak, maga is írt darabokat, köztük Shakespeare-imitációkat. Így nem elképzelhetetlen, hogy a Double Falsehoodot teljes egészében ő maga írta.

Doran címadása tehát okkal teszi idézőjelbe az "elveszett" jelzőt, hiszen nem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy volt-e ilyen társszerzős darabja Shakespeare-nek. Azonban annyit biztosan tudunk, hogy számos korabeli darab elveszett az idők során, ahogyan Theobald példáján azt is érzékelhetjük, hogy a történeti hagyomány hordoz magában valami halvány emléket, de legalábbis vágyat Cervantes és Shakespeare összekapcsolására. Az előadás pontosan ezt valósítja meg: Doran és társdramaturgja, Antonio Álamo  Theobaldon keresztül társszerzővé teszi Cervantest, Shakespeare-t és Fletchert egy kortárs tragikomédiában.

Az előadás

A korabeli színházat imitáló Swan színpadának első és hátsó részét egy magas és széles vaskerítés vágja ketté, mely a szereplőket elválasztó társadalmi, generációs és nembeli korlátokat jeleníti meg a térben. A kezdő kép atmoszféráját temetési szertartás hangulata hatja át, gyertyák égnek, csuklyás kórustagok motettát énekelnek, és egy üresen álló koporsó uralja a színpadképet. Ezt az elégikus atmoszférát rombolja szét a fekete humorú arisztokrata fenegyerek, Fernando, aki belefekszik a koporsóba, keresztbe rakja karját, és mosolyogva lehunyja szemét. Az udvar érkezésekor kipattan a koporsóból és elfut apja, a Herceg elől, aki amint az Pedróval, az idősebbik fiával folytatott beszélgetéséből kiderül, saját majdani halálára készíttette elő a koporsót. Ezek után váratlan fordulattal egy szerelmi komédia következik, amit azonban többször is a sírból kell visszahozni, hogy úgy-ahogy boldog véget érjen.



A darab cselekménye a Shakespeare-től és Cervantestől is ismerős szerelmi történetek fordulatait követi, megtoldva egy-egy meglepetésszerű csavarral. Cardenio és Luscinda szerelmesek egymásba. Míg azonban Cardenió "Júliája" sürgeti a házasságot, Luscinda "Rómeója" halogatja a lánykérést: a hősszerelmes a nőnek és az apának való megfelelés kettőssége között őrlődik. Ezután házasságuk külső akadályba ütközik, ugyanis a Herceg udvari szolgálatra hívatja Cardeniót, Fernando barátját. Eközben Fernando házasági ígéret fejében elcsábítja, majd elhagyja az alacsony származású Dorotheát. Őket a házasság elhálásával való trükközés a Szeget szeggel Angelójával és Mariannájával rokonítja.



Cardenio nemcsak Luscindának és apjának, hanem Fernandónak is szeretne bizonyítani. Kishitűségével magyarázható, hogy bár tudatában van Fernando szexuális gátlástalanságának, mégis Luscinda szépségével dicsekszik. Máris kész a szerelmi háromszög, és ezzel Cardenio újabb akadályt gördít a házassága elébe. Szerelmesét magasztaló retorikája olyannyira meggyőző, hogy Fernando felkínálásnak értelmezi a portéka dicséretét, különösen azt követően, hogy Cardenio megmutatja neki Luscindát egy gyertyafényes éjszakán.

Ezután, Cardenio udvari távollétét kihasználva, Fernando megkéri apjától Luscinda kezét, aki lánya akarata ellenére egyezik bele a rangos házasságba. Komikus félreértések sorozatának köszönhetően sem Cardenio, sem Luscinda nem tudja megakadályozni a kényszerházasságot. A romantikus hősnő azt tervezi, hogy a boldogító igen pillanatában megöli Fernandót a ruhájába rejtett tőrrel, de a terv komikumba fullad: a ruha rétegei között nem találja meg a fegyvert, és a kikényszerített igen után elájul. Az álruhás Cardenio, Luscinda akaratának megfelelően, csak a színfalak mögül követheti hellyel-közzel az eseményeket. Mivel Luscinda pontos tervét nem ismeri, sajátja pedig nincsen, a színfalakon túl annyi jut el hozzá, hogy Luscinda igent mondott. Cardenio beleőrül a szerelmi hűtlenségbe, és elbujdosik a pásztorok közé. Luscinda, Fernandótól menekülve, zárdába vonul.



Hogy az első jelenetbeli koporsó a szexualitással kapcsolatos határátlépés metaforája, az a cselekmény e pontján válik világossá. A zárdában, ahova férfi élve nem léphet be, Luscindával elhitetik, hogy a temetésre váró koporsóban Cardenio fekszik. A felnyíló koporsóból azonban egyszer csak Fernando ugrik elő, aki erőszakkal magával rántja a koporsóba a halálra rémült, kiáltozó Lucindát. A halálbiztos szerelem gondolata nem idegen sem Fletchertől, akinek férjszelídítő darabjában (The Tamer Tamed)) Petruchio koporsóba fekvő tetszhalottként igyekszik Mariát érzelmei kinyilvánítására bírni, sem Shakespeare-től, akinek Hamletje a sírgödörbe ugrik Ophelia után, hogy egyoldalú szerelmét demonstrálja.

Az erőszak és a tehetetlenség problematikája azonban nemcsak parodisztikusan érvényesül az előadásban, hanem, Shakespeare kései darabjaihoz (Cymbeline, Téli rege, A vihar) hasonlóan, magában hordozza a tragikus fordulat lehetőségét. Fernando ugyan nem erőszakolja meg Dorotheát, ahogyan azt a Double Falsehood Henriquez figurája teszi Violantéval, de hibáztatja és megzsarolja őt, majd nem tartja be a másik beleegyezésének feltételét, a házastársi esküt. Az erőszak abban a "pásztoridillben" is fenyegeti Dorotheát, ahová férfinak öltözve elmenekül. Pedro menti meg őt az utolsó pillanatban a nemi erőszaktól, miután az egyik pásztor kiszúrja, hogy valójában mit is takar az álruhás konvenció.

A románc szempontjából a boldog vég is paródiába fúl. Az apák előtt zajló nagy engesztelési-megbocsátási jelenetből Fernando újabb botrányt csinál. Miután Fernando leleplezését és bűnbánatát követően a győzedelmes Cardenio megcsókolja Luscindát, Fernando megzavarja a békülékeny hangulatot, meg akarja ölni a riválisát, és csak Dorothea megjelenése és beszéde fegyverzi le. Békülékenysége azonban éppen úgy csak a morális forgatókönyv következménye, ahogyan Cardenio elégtétele is. A hősszerelmes nem maga szerzi meg Luscindát, hanem annak köszönhetően kapja meg őt, hogy Dorothea behajthatta Fernando házassági ígéretét.

Utolsó fordulatként a Fernando-Dorothea páros, minden határátlépés ellenére vagy épp azért, újra felfedezi magában a szenvedélyt néhány intim érintésben. Az újabb szikra kétséges helyzetben gyúl lángra Dorothea és Fernando között, azonban Luscinda és Cardenio csókját sosem kísérte karneváli termékenységünnep, gólyalábas zöldségtestek orgiája és tűzijáték, mint amilyen az ő nászéjszakájukat felvonásokkal korábban. Dorannak sikerült egy problémaérzékeny, fordulatos és szórakoztató előadást rendeznie, emlékeztetve minket Shakespeare-re, Fletcherre és Cervantesre.

Antonio-Álamo-Gregory Doran-John Fletcher-William Shakespeare-Lewis Theobald:
Cardenio. Shakespeare's "Lost" Play Re-Imagined.

(Cardenio. Shakespeare "elveszett" darabja újraköltve.)

Cardenio: Oliver Rix
Luscinda: Lucy Briggs-Owen
Herceg: Christopher Ettridge
Fernando: Alex Hassel
Dorothea: Pippa Nixon
Pedro: Simeon Moore

Látvány: Niki Turner
Világítás: Tim Mitchell
Zene: Paul Englishby
Hangmérnök: Martin Slavin
Mozgás: Michael Ashcroft

Rendezte: Gregory Doran

Bemutató: 2011. április 14.
Swan Theatre, Stratford-upon-Avon

Az írás a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj támogatásával készült.

Fotók: Ellie Kurttz