A Google Street View 360 fokos horizontális és 290 fokos vertikális panorámát mutat meg a program használójának, közel három méteres magasságból. A program érdekessége, hogy miközben teljesen objektív képet akar festeni a valóságról, sőt lényege szerint a maga virtualitásában a valóság tökéletes leképezése, addig mindenféle konkrétumot, egyediséget – olyat, amilyen valójában az élet – kizár. Ennek legfőbb oka természetesen a privacy megsérthetetlenségének elve, de mégis hogyan fordulhat elő egy olyan visszás szituáció, amelyben a közvetítő tagadhatatlanul mesterséges eszközeivel célul tűzi ki egy panorámaszerű kép reprezentálását, közben mégis tagadja az egész valódiságát, és el is zárkózik annak megjelenítésétől?

A valóság inkább apróságokból, váratlanságokból, kiszámíthatatlanságokból, egyszerűségből, egyediségből épül fel. Olyan dolgokból, amelyek megesnek, betörnek az életünkbe, itt és most vannak jelen – ahogy Lyotard ezt a "fenséges" fogalmának tisztázásakor sejteti. A Google Street View a valóság meghamisítása, a valóságról való beszéd paródiája, ha úgy tetszik, megcsúfítása, hiszen laboratóriumszerűségében, kontextusok nélkül, elszeparált egységekben szembesít minket azzal, amit nap mint nap teljes nyitottságában, extenzitásában vagyunk képesek észlelni – az élettel, vagy épp az élet hiányával. A Google Street View számára egy gyilkossági helyszínelés, egy szarvas befutása az úttestre, egy prostituált villantása tiszta műhiba. Zavar a rendszerben.

Ebbe a megnyílt talajba ülteti Jon Rafman művészeti projektjét, a 9-eyes címűt. A képeket, ő maga gyűjti egyes honlapokról, és fel is kutatja őket a Google Street View-ban. A képekben van valami őszinteség, naivitás; a kamerák úgy örökítenek meg tájakat, életképeket, hogy a látvány utat talál magának a program rigid rendszerében, és megrepeszti azt. De már az is érdekes, ha egy tájban, szoborban gyönyörködhetünk a programon keresztül, persze gyorsan hozzá kell tenni, hogy ezek kiszelektáltságukban kezdenek izgalmassá válni; fontosságuk, lényegességük tudatossá tétele avatja ezeket a képeket igazi, meghamisíthatatlan művészeti alkotásokká.

Jon Rafman munkája jogosan nevezhető street artnak, mivel a Google Street View már semmilyen más helyszínhez nem köthető, mint az utcához, matériája az utca szétbogozhatatlan szövete, nehezen emészthető sűrűje. Ilyen módon az utca a program művészeti feldolgozásakor izgalmas esztétikájában mutatkozik meg. Olyan esztétikában, amelyre nem süthető rá, hogy túl közel, túl expliciten dokumentál esetleges tragédiákat – tragikumot. Ezek többé nem a Kevin Carter-kép tulajdonságát hordozzák, amely ellen Ranciére nemrég szót emelt egyik írásában. A 9-eyes projektjében feltárt holttest-képre már nem igaz, hogy a kép létezése lenne kibírhatatlan. A Google Street View kiválasztott képe már olyan ténylegesen gépies megörökítése a valóságnak, amivel nem tudunk mit kezdeni. Ami tényleg végérvényesen és visszavonhatatlanul igaz. Ahol nincsen választás, és nincs reflexió. Csak a valóság maga.